Az első próbatanításom végén az „osztályomnak” süteményt vittem. Csak pár hetet voltam közöttük, de úgy éreztem – és a szokás is úgy diktálta, hogy kell adnom valamit. Tőlük csokoládét kaptam, és egy rajzot, amin az egész osztály szerepelt, ahogy elhajózik Odüsszeusz hajóján, amiről együtt tanultunk. Eltettem biztos helyre, még most is megvan.

A második osztályomnak megint süteményt vittem, de ezt kevésnek érezve úgy döntöttem, mindenkiről írok néhány búcsúgondolatot az alapján, hogy milyennek ismertem meg őt, és majd ha felolvasom, ki kell találniuk, hogy melyik kiről szól. Tőlük virágot kaptam, és ami a legjobban esett: érdeklődést és szeretetet. Ezt éreztem a kérdéseikből, a tekintetükből és az integetésükből.

A harmadik osztályomnak, a napközis csoportnak nem adtam semmit. Sokáig gondolkoztam rajta, mit lehetne, de aztán minden ötletem kudarcba fulladt, így titokban, szó nélkül jöttem el. Ők még nem sejtették, hogy ősszel nem találkozunk, én pedig még nem beszélhettem róla, mert nem volt biztos. Az évzárón elsétáltam a termükig, és bekukucskáltam az ajtón. Megállva a küszöbön végignéztem mindenkin, amíg a bizonyítványokat osztották, aztán csendben, észrevétlenül eljöttem. Senki sem vette észre a hiányomat.

Egyedül a dadogós kisfiúnak szerettem volna adni valamit, és vittem is két varázslós könyvet, de mint kiderült: már mindegyiket olvasta. Így aztán csak beszélgettünk, kettesben, az utoljára eltöltött ügyeleten, várva az édesapját. Arra biztattam őt, hogy írjon. Akkor is, ha az apukája butaságnak és időpocsékolásnak tartja.

Aztán eljöttem, és bár sokat gondoltam rájuk, meg voltam győződve róla, hogy a gyerekszív csalfa. Egyik tanár olyan, mint a másik. Pár hét, és már nem is fogok hiányozni nekik többé, és hipp-hopp elfelejtenek...

De nem így történt. Eltelt egy teljes év, és a nyár elején levél érkezett. Egészen pontosan egy e-mail az iskolapszichológustól, benne a szkennelt meghívóval, amely helyesírási hibáktól hemzsegve tájékoztatott arról, hogy bábelőadás lesz, amelyre engem is várnak. Ott volt minden résztvevő aláírása, és az utóiratban a megjegyzés: ha nem érnék rá ebben az időpontban, csak szóljak, és nekem előadják máskor. Mert mindenképp szeretnék, ha látnám.

Nem lehet arról írni, mit éreztem a levél kapcsán. Az biztos, hogy nagyon büszke voltam a dadogó fiúra, akiből nagyfiú lett, elballagni készült, de előtte még megtanult a kisebbekkel egy darabot, amelyet ő írt és rendezett. A bábok egy része pedig azokból a rajzokból született, amelyeket a hosszú-hosszú délutáni ügyeleteken készítettem neki.

Így aztán természetesen szabaddá tettem a délutánomat, és egy évvel később a torkomban dobogó szívemmel beléptem az iskolába. Csodálkozva láttam, hogy semmi sem változott, és amikor benyitottam a pici, fülledt szobába, azzal üdvözöltek: „Anikó néni! Annyira jó, hogy eljött!”

Én pedig meglepetten észleltem, hogy a gyerekek úgy viselkednek velem, mintha csak tegnap köszöntem volna el tőlük. Egyszerre örültem és szégyenkeztem, hogy míg bennük ugyanúgy él Anikó néni, bennem kissé berozsdásodott. Máris nehezebben találtam a szavakat, és megilletődve hallgattam a történeteiket. Úgy éreztem, nem készültem fel erre az egészre.

Kellett volna ajándékot hoznom, szavakat, pillantásokat, az egész múltat, Anikó nénit teljes díszben, hús-vér valójában. Ehelyett csak ültem ott a széken, izgatottan próbáltam előásni magamból a tavalyi tanár nénit, miközben a kezemben elolvadt a csoki, amivel megkínáltak. Szerettem volna megköszönni valamit, de magam sem tudtam, hogy mi is az.

Aztán belépett a szeretett kolléganőm, aki ajándékcitromot tett az asztalomra, amikor megfáztam, és álláshirdetéseket rejtett a fiókomba, hogy segítsen. Rám mosolygott, helyet foglalt, és ő ugyanolyan tanárnő volt, mint mindig. Határozott, figyelmes, aki tudja, mit kell mondani.

Az előadás pedig elkezdődött kettőnknek. Jöttek a varázslók, bátor vitézek, harcoltak a barlangban a kincsért, amit végül mégsem hoztak el, és a történet befejeződött. A tanárnő ajándékot vett elő, és a kezembe nyomta, hogy együtt adjuk át. Aztán értékelte az előadást, és sok-sok szépet és hasznos tanácsot mondott a dadogós fiúnak és a többieknek, majd el kellett mennie. Én pedig maradtam velük. Néztem a dadogós fiút, aki fantasztikus történetet írt, és csak úgy ömlöttek a szavak, a tökéletesen megírt mondatok a papírjára, amelyből az előadás született.

Annyi mindent szerettem volna mondani, de valahogy nem sikerült megfogalmaznom. Végül kiböktem a legkevésbé fontosat:

De miért nem szerezték meg a kincset? Hiszen azért mentek?

Még nem voltak elég erősek hozzá, hogy elvigyék – válaszolta a fiú.

De akkor nem szomorúak? - kérdeztem tovább.

Egyáltalán nem. Tapasztalatot gyűjtöttek, és ez is fontos – magyarázta a fiú, és természetesen igaza volt.

Zavarban voltam. Úgy szerettem volna adni valamit, de semmim sem volt. Aztán a fiú felállt, hogy elbúcsúzzon, és a zavarom tovább fokozódott, mert a hatalmas, sovány tinikezek elindultak, és átöleltek. Én pedig egy pillanatig döbbenten, sóbálvánnyá válva álltam a tudattól, hogy egy 14 éves fiú átölelte Anikó nénit, aztán mégis elindultak az én kezeim is, és visszaöleltem.

Azt mondta, mindent nagyon köszön nekem. Majd odaadta a bábját, a varázslót, amit egy éve rajzoltam neki. Ajándékot kaptam, ami azóta is ott csücsül a könyvespolcon, és arra emlékeztet, hogy Anikó néni nem egy elfelejthető, elásható részem volt. Most is él. Akkor is, ha néha nem találja a szavakat. Akkor is, ha nem visz ajándékot. Vagy akkor, amikor nem is tanít, hanem ír, mert ahhoz van kedve. És akkor is, ha csokis kézzel ül egy bábelőadáson, és szeretne köszönetet mondani, de nem tud. Akkor is.

Már alig voltak az irodában, én pedig még egyszer körbenéztem. Végigsiklott a tekintetem a behúzott függönyökön, az asztalomon és a mindenki szerint ízléstelen kék gyertyamadarakon, amelyeket a karácsonyi bulin kaptam. Arra gondoltam, fog-e bármi változni, amikor egy hét múlva újból belépek. Amikor már feleség leszek. Más lesz akkor ez a szoba?

A legtöbb „lányos” lány onnantól készül az esküvőjére, hogy tud járni. Én is ebbe a csoportba tartozom. Régi, csipkés függönyből vart szoknya, elsőáldozásról örökölt sárguló fátyol, a kézbe egy megfakult művirágcsokor. Ennyi már elég is volt a játékhoz és ahhoz, hogy a fantáziánk beinduljon. Gyerekként.

Felnőttként azonban minden olyan más lett. Próbáltam rábeszélni a páromat és a szüleimet, hogy legyen minél kisebb az esküvő. Elfintorodtam az esküvői magazinokat lapozgatva, amelyek úgy mutatták be a ceremóniát megelőző egy évet, mint egy cukorkákkal és rózsaszín habbal díszített muffint – édesen, színesen, díszesen. Én pedig néha megijedtem, hogy talán nagyon is rossz menyasszony vagyok, amiért nem minden percben erre gondolok, a szervezés terhét boldogan bízom a szüleimre, és nem próbálok hetekig ruhákat. Féltem a szerepléstől, az elvárásoktól, és alig vártam, hogy végre már minél zökkenőmentesebben menyasszonyból feleséggé váljak.

Aztán az apró részletek mégis magukkal ragadtak. A meghívó szövegének megírása, a meglepetés-ceremóniaszámok kiválasztása, vagy a virágdíszek készítése. Néha azon kaptam magam, hogy már alig várom, de még így is elfogott az aggodalom: szerettem volna, hogy az esküvőnk ne legyen besorolható a galambröptetéses, cukormázas, éjféli tangózásos házasságkötések egyformaságába. Hogy olyan legyen, mint mi, és közben mindenki, akit meghívtunk, jól érezze magát. De azt még nehezen tudtam elképzelni, hogyan valósulhatna meg mindez.

Aztán az izgalom egy kis feszültségdombban összpontosult éppen a nagy nap délutánján, én pedig már azon aggódtam, hogy ez fog elrontani mindent, amikor egyszer csak váratlanul és észrevétlenül eltűnt minden zavaró érzés. Valamikor útközben hagyhattam magam mögött, amikor a szüleimmel és a párommal elindultunk a helyszínre – feltűnés nélkül – ugyanis elromlott a kocsi dudája. Apukám azért próbálkozott, már megígérte, hogy ha nem lesz Audi, legalább egész úton dudálni fog, és a kocsiból ki is szűrődött valami halk, keserves nyöszörgés. Aztán az ég megsajnált minket, látva szerencsétlenségünket, és vigasztalásul úgy döntött, majd ő kíséri zenével az esténket. Úgy, hogy azt már mindenki meghallja városszerte. És mire kiléptem a kocsiból az étterem előtt az első lehulló esőcseppek, égdörgések kíséretében, már tudtam: minden a legnagyobb rendben van. És ami ennél is jobb: minden rendben is maradt. Egész éjjel.

Mintha egy varázsburok vett volna körbe, amely beenged és megtart minden benyomást, tekintetet, mosolyt és üzenetet, és egyetlen pillanatot sem enged ki anélkül, hogy észre ne vennénk. És én ennek a buroknak köszönhetően egyszerre tudtam figyelni kifelé és befelé, láttam mindenkit, aki eljött és fontos volt, és nem volt egy elpazarolt pillanat sem. Mindegyik másodpercbe sikerült bepréselni egy egész násznépet, a férjemet és magamat és az összes érzésemet is. Tényleg mintha varázslat lett volna.

Kint sötét volt a vihartól, ömlött az eső, én pedig egy fülsértő dörgés kíséretében feleséggé váltam. Aztán a varázsburokban eltöltött hétvége után visszamentem az irodába, és a boldogságon kívül nem változott semmi. A függöny ugyanolyan volt, a kék madarak ugyanott ültek az asztalon, és a többiek is ugyanúgy beszéltek, rám pedig már másnap vártak újabb feladatok, legyőzésre váró akadályok, izgalmak, örömök és szomorúságok. De azért eközben is jutott idő arra, hogy tovább keressem: miben is más feleségnek lenni, azonkívül a nagyon jó érzésen kívül, ami bennem van.

Aztán lassan kezdtem úgy gondolni, hogy semmi sem más a nagy napnak nevezett esemény óta. De csak azért, mert a változás már sokkal korábban elkezdődött és végbement - mint ahogy a párom is mondogatta már fél évvel az esküvő előtt, hogy ő már most is úgy gondol rám, hogy a felesége vagyok.

Így abba az egy napba nem csak a varázslatnak köszönhetően fért el annyi minden, hanem az éveknek köszönhetően is, amelyek során létrejött egy új pici család: a férjem és én – és egy nagyobb család, amely számunkra az én szüleimet és az öcsémet, valamint a férjem édesanyját, a sógoromat és sógornőmet, és rokonainkat jelenti.

Fotó: Edelmayer Zsolt

Álltunk a híd tetején, amely nem volt sem szép, sem tiszta, és néztük, ahogy alattunk táncolnak. Nők és férfiak, pólóban, jelmezben, kalapban vagy anélkül. Ugyanarra az ismétlődő ritmusra újra és újra ugyanazt a koreográfiát. Előre-hátra, forgás, kezük szabadon, kalimpáltak vele maguk körül, vagy a magasba emelték vele kalapjukat.

Aztán elindultunk. Körbesétáltuk a mesterséges tavat, amelyet furcsa, kivilágított, modern őrtornyok szegélyeztek. Óvatosan kikerültünk pár fűben alvó férfit, és megnéztük, hogyan ropják másik, bár kísértetiesen hasonló zenére a túloldalon. Felnőttek és fiatalabbak, míg a családok többi tagja: gyerekek vagy idősek a padokon ültek. A férjemet nem érdekli a tánc, engem azonban elvarázsolt az ötlet, milyen jó is volna, ha nálunk is így zajlanának az esték. A lakótelepekről levonulnának az emberek egy betonplaccra, hogy este 11-kor együtt táncoljanak, megállás nélkül, ki tudja, mire gyakorolva. (Imádnám!)

Talán fellépésre készülnek? De ahhoz nem elég ügyesek… Amatőrök… de akkor miért igyekeznek ennyire kitartóan, örömmel és elszántsággal? – találgattuk, de fogalmunk sem volt a válaszról. Mi túl rövid időre mentünk ahhoz, hogy valódi ismereteink legyenek. Csak annyi napunk volt, hogy sűrű menetrend szerint lefotózzunk minden szép épületet, felbuszozzunk vagy felvonatozzunk hegyekre, és még így is holtfáradtan essünk be a takaró nélküli ágyunkba.

Mert… nos igen. Barcelonában alap a légkondi, de szükségtelen a takaró (nekem nagyon hiányzott). A férjem csak a szénsavas vizet kutatta – sikertelenül. Könnyen megvigasztalódott azonban a hatalmas zuhany alatt, amelyet már első nap elneveztünk, csak a rend kedvéért, Placa del Denielnek.

A tenger nem nyűgözött le, a hegyek és a templomok azonban annál inkább. Másmilyenek voltak, mint nálunk. Nem csak azért, mert amikor beléptünk, zene szólt az oszlopokra erősített hangfalakból, hanem azért is, mert a feltámadás helyett inkább a keresztre feszített Jézus volt a középpontjukban. És míg a libákkal teli belső udvaron átkeltünk a tömeggel a katedrálisba, vagy a táskavizsgálatot követően elhaladtunk a gumibotos őrök mellett a Sagrada Familiáig, addig a román kori templomban csak mi voltunk, és a gótikus templom tetőzetére is csak egy skót és egy koreai családdal másztunk fel, hogy megtudjuk, hogyan hívják a harangokat, és mi lett a sorsuk azoknak a nőknek, akiknek meghalt a férjük. Aztán – tudom, milyen furcsán hangzik – vágyat éreztem arra, hogy minél több régi falat megérintsek. Ettől még az sem tántorított el, hogy a férjem elkezdte mesélni, korábban egy-egy ostrom idején talán pestises marhát dobtak be oda, ahol most a falakat simogatom.

A metrót utáltuk. Az első napokban még enyhített valamit a befűtött földalatti labirintusban való hosszú-hosszú gyaloglásokon, hogy többnyire a metrókocsikban is élő zene szólt, később azonban már a latin dallamokat is lecseréltük a buszra és a kilátásra.

A kilátásra, amely olyan volt, mintha egyetlen városba zsúfolták volna egész Európát. Minden korstílust a romántól a reneszánszon át a romantikáig és az eklektikáig. És én élveztem, hogy egyik percben olyan, mintha az olaszoknál, aztán mintha otthon, majd mintha a franciáknál járnék. De a kérdés valahogy mindig felmerült: miért nem érzem magam egyszerűen úgy, ahogy vagyok - Barcelonában járva? Miért mindig máshol, és nem a katalánok között?

De erre valahogy egyszer sem találtam választ. Csak most rémlik fel egy magyarázat, amely talán sántít, mégis a legkézenfekvőbb. Míg francia, olasz, angol irodalmat olvastam, és a filmekből is állandóan visszaköszöntek a tájak, addig valahogy a katalánokról, az érzéseikről, gondolataikról semmit sem tudok.

Minden reggel úgy léptem ki a hotel ajtaján, hogy árgus szemekkel figyeltem. Megjegyeztem az utca jellegzetes köveit, kutyapisitócsáit és rossz szagát, lefényképeztem fejben a játszótéren beszélgető idős bácsikat, széles mozdulatú, élénken gesztikuláló anyukákat, rohangáló gyerekeket. Örömmel bólogattam, amikor a boltban az előttem álló néni bizalmasan megjegyzett nekem katalánul valamit, amit a szituációból nem volt nehéz kitalálni, és hálásan mosolyogtam a nőre, aki kérés nélkül kölcsönadta a bérletét a metrókapuknál, meg a gyorsétterem felszolgálóira, akik minden nap ismerősként üdvözöltek, mióta az első délelőttön halálosan éhesen beestem az ajtón a bőröndök társaságában. Mondva a férjemnek: nem számít, hogy már csak két házzal arrébb van a hotelunk, én itt most rögtön enni fogok egy pizzát, különben rosszul leszek. Imádtam, hogy mindenhol azt köszönhetem: „Olá!”, mert ilyenkor minden egyes alkalommal (az ötvenediknél is) olyan érzésem támadt, hogy beléptem az alsós koromban – sokszor eredeti nyelven - nézett szappanoperákba. :)

Lehetett volna, hogy a nászút elsősorban rólunk szól. De mi már ismertük egymást. Tudtuk előre, mikor mit érez, gondol (és morog) magában a másik. Hogy mi tetszik neki, és mi nem. Mikor éhes, vagy fárad el, és mitől lesz szomorú. Vagy épp mire vágyik. Azt azonban nem tudtuk, kik ők, és nem is sikerült kideríteni.

Talán nem is akartuk igazán nagyon? Mert amikor hazafele repülőre szálltunk, (életünkben még csak másodszor), azon aggódtunk, hogy egyetlen magyar szót sem hallunk. „Ha lezuhanunk, csupa idegen között halunk meg” – jegyeztem meg, mintha ők, a többiek jóval távolabbiak és megfoghatatlanabbak lennének, mint egy magyar, akivel soha életemben nem találkoztam. Azért mégis füleltem, vajon nem hallok-e egy szót, amit értek. Nem csak a jelentését, hanem mindent, amit magával cipelhet – ismerős utcákat, könyveket, érzéseket és a tudatod: pontosan tisztában vagy vele, hogy a másik miért mondja azt, amit mond. Aztán amikor már alig figyeltem, mert elvesztettem minden reményt, egyszercsak megszólalt valaki mellettem:

„Ha magyarok utaznak a repülőn, ne reménykedj, hogy fel tudod rakni a csomagodat a helyére, mert a többiek leszarják, hogy a te részedre pakoltak” – morogta felháborodva egy férfi, és haragosan rám sandított. Rám, amikor az egyetlen kézipoggyásszom – a ridikülöm – az ölemben csücsült. És már fordultam a férjem felé, hogy az igazságtalan gyanúsítgatást elpanaszoljam, amikor elmosolyodtam, és meggondoltam magam.

„Most már nyugodt szívvel lezuhanhatunk” – morogtam nevetve.

Utóirat: Miután a férjem elolvasta a bejegyzést, megjegyezte: „én ebben negatív szereplő vagyok!” És bár megegyeztünk, hogy a leírtak minden szava igaz, megígértem neki, hogy elmesélek pár kedves momentumot is róla. Ezért íme:

Már az első nap rádöbbentem, miért járják olyan slamposan a turisták a pesti utcákat. Csinos szandálban fáj a lábad és begyulladhat a sarkad a gyaloglástól… A férjem azonban rögtön aggódni kezdett, bevitt a közeli plázába, és vett nekem egy kényelmes Nike cipőt :D

Elmentünk a strandra, ahol vigyázott a cuccainkra, amíg én fürödtem, és türelmesen megvárta, amíg hosszan szenvedek az öltözéssel, sőt még a törölközővel el is takart a barcelonai férfiak szeme elől.

Kétszer is megnézte velem a gótikus negyedet, pedig ott volt a legnagyobb tömeg.

Egész úton cipelte az innivalóimat a hátizsákjában.

Miután minden reggel közöltem vele, hogy a mennyországban érzem magam a pékségben iható kakaótól, elment, és vett nekem belőle egy egész dobozzal itthonra.

Neki is a hegyek tetszettek a legjobban, ahol a legmagasabb csúcson azt éreztük, örökre itt maradnánk – bár valószínűleg mindkettőnk meggondolná magát az első bogárral találkozva.

Mindig nagyon figyelt rám, kitalálta minden gondolatomat, de ezt nem is kellene leírnom, mert ez mindig-mindig így van. Most is :)

Kihívtak a konyhába, ünnepélyes arccal, büszkén. Elém tették a pultra az üvegpoharat, és azt mondták, már olyan nagy vagyok, hogy mostantól ebből ihatok. Én pedig felnéztem a konyhaszekrényre, láttam a lámpafényben csillogó üveget, és olyan óvatosan fogtam meg, mintha az életem múlna az épségén. Előtte egy narancssárga és egy rózsaszín műanyagpohárból ittam, nagy lépés volt tehát ez. Akkora, mint elballagni az óvodából, az iskolából, vagy diplomát szerezni. Legalábbis akkor, magamban így éltem meg, és még most is így emlékszem rá.

Aztán jött a fürdés. A kinderfigurák elsüllyedtek körülöttem, a hajók úsztak, a kiürült samponos dobozokat újra és újra megtöltöttem, míg be nem jött apa, hogy ideje kiszállni. Akkor felkapott, a mosógép tetejére tett, bebugyolált egy hatalmas pelenkába úgy, hogy az arcom se látszott ki, és elindultunk a szoba felé. Ez volt a legeslegjobb rész. Nem láttam mást a fehér anyagon át, csak a lámpa fényeit, és mindig meglepetésként ért, mikor dob el apa, és érek földet nagy huppanással az ágyban.

„Képzeld, találtam valamit! A folyó partján jártam, amikor megláttam ezt a tojást. Már épp közeledett a krokodil, hogy felfalja, úgy mentettem ki előle az utolsó pillanatban” - mondta apa anyának, aki az ágyban ült.

„Megtartjuk?” - kérdezte tőle.

„Nem tudom. Nézzük meg, mi van benne!” - felelte anya, és kibontottak.

 „Ez egy kislány! Milyen szép! Milyen fehér a bőre! Milyen nagy kék szemei vannak! Milyen aranyos! Tartsuk meg!” - mondták, és itt ért véget a játék. Minden egyes fürdés után. Ugyanígy.

De csak addig, amíg nem kezdődött új helyette. Például a kecskegidás, amelyben a takaró volt a házunk, alábújtunk pizsamában, és nem engedtük be a farkast.

„Miért mindig nekem kell játszanom a farkast?” - bosszankodott anya, de azért nevetett. A gidák száma pedig nőtt. Egy idő után már az öcsém is ott bújt mellettünk.

A játékok pedig folytatódtak. Lehet, hogy akkor még nem ihattunk minden nap dobozos gyümölcslét, csak az unalmas, cukrozott jaffaszörpöt, szalámi helyett pedig sokszor csak parizert, de a levegő tele volt apró, porszemnyi csodákkal, melyekből minden napra nem is egy, de legalább húsz jutott.

Talán ezért van az, hogy nekem az élet sokszor olyan, mint egy tündérbirodalom. Ha valamit nem kaphattam meg, elkészítettem, és elképzeltem, hogy pont olyan, mint a mesékben, a tévében, a reklámokban. A puffokra tett takarókból sátrak lettek, a dobozokból kastélyok, a régi szoknyákból báli ruhák. Öcsémmel ellátogattunk a külföldi prospektusok összes tájára, sivatagba, tengerpartokra, hegyekre. Vittük népes családunkat: Kinga babát, Adri babát, Angelica babát. Igazi cicánk volt, akit az Úton hazafeléből Cecilinek neveztünk el. Igaz, néhol a bundája fehérből lilás árnyalatra váltott, nem tudott nyávogni, sem enni, de kapott saját kosarat és tálkát.

Bár néha úgy hiszem, azóta apukám örülne, ha végre „felnőttem” volna, erre sajnos semmi remény. A világ számomra olyan maradt, mint volt, és ha egyedül sétálok Budán, máris időutazok, és 19. századi kisasszony vagyok, ha a parkba lépek, elképzelem, hogy mindez az én kertem része, ha esik a hó, tündérpalota vesz körül, és az unalmasabb helyeken, például egy-egy hosszúra nyúlt egyetemi órán, vagy várakozás közben, a terem minden szegletét berendezem, mintha a nappalim volna, a függöny anyagától kezdve a párnák mintájáig. Szürke hétköznapok pedig azért sem léteznek, mert a rajzóráról és a fizikaóráról is tudom: a szürke több színből áll.

Persze azért volt olyan időszak - a gyerekség határán - amikor attól féltem, hogy el lehet veszni. Hogy bárkit beszippanthat az egyhangúság, unalom, és ezt nagy tettekkel, más élettel lehet megakadályozni. De tizenévesen amúgy is a nagy tettek, nagy emberek vonzzanak mindenkit. Mintha az egyetlen jó út eredményekből és előléptetésekből lenne kikövezve, mintha a különlegesség a nem hétköznapi élethez lenne kötve, én is valami másra vágytam. Csak az egyetemen gondoltam megint arra: a legboldogabb akkor vagyok, ha a mindennapi dolgokkal vagyok körülvéve, és a legmindennapibb feladatokat végzem úgy, mintha minden mozdulatban, szóban, tárgyban ott rezegne a csoda.

Csak ezt a varázslatot sikerüljön megteremteni és átadni az új családomnak is - ezen gondolkozom mostanában, hogy mindjárt feleség leszek. De nem félve, inkább türelmetlenül. Mert már annyira szeretném, hogy amit olyan sokszor-sokszor elképzeltem, valóra váltsam.

Álmomban kacsát pucoltam. Ültem egy hokedlin, téptem a kacsa tollát, és nagyon szép volt. Még sosem láttam ennyire tiszta, fehér, gyönyörű tollakat! Szerintetek mit jelenthet? – kérdezte a nagymamám, és ez olyan pillanat volt – annyira nem megszokott –, hogy egyszerre néztünk egymásra az öcsémmel. Akkor még nem tudtuk, de mindketten utoljára láttuk őt. Ahogy átszellemült arccal csodálta a fehér tisztaságot. És amikor már nem volt velünk, elsőként ez jutott az eszünkbe. A fehér tollak, melyeket álmában látott, mielőtt meghalt.

Mert ő az a típus volt, akinek nem a szép, hanem a praktikum és rend jelentette a legtöbbet. Minden kabátjához színben passzoló sálat és kesztyűt vett fel, hatalmas gonddal szedte le a porszemet a szoknyájáról, a hajához pedig tilos volt nyúlni, nehogy összekócolódjon. De mindez inkább a megbonthatatlan, tökéletes rendet szolgálta, mintsem a szépséget. Az ő életében minden pontosan kiszámított és tiszta volt. A hét napjait beosztotta. Hétfőnként járt orvoshoz, kedden fodrászhoz, szerdán vásárolni. Miénk volt a csütörtök csokoládéval és játékkal. Leült a fotelbe, nézte, ahogy foglalatoskodunk, hallgatta a történeteinket, vagy ő mesélt nekünk, aztán elbóbiskolt. Minden egyes héten. Ugyanúgy.

Ezért volt meglepő, hogy akkor, egyszer, a szépet úgy ejtette ki a száján, mint valaki, aki megpillantotta élete legszebb táját. A tengert, a hegytetőt, vagy a sivatagot, amelyet addig csak képkeretben láthatott. Mi pedig az öcsémmel megismerhettünk még utoljára egy másik nagymamát. Azt, aki felfedezi egy tiszta, fehér tollban a szépséget, és beszélni is tud róla.

Meglepetten, átéléssel. Bár az is lehet, hogy csak mi nem vettük észre, és már korábban is látta, és mesélt róla. Mint a gyerekkoráról, amikor reggel egy szál kombinéban, mezítláb szaladt ki tejet inni. Hófehér tejet. Vagy amikor arról beszélt, hogy csak úgy, önmagában milyen finom is volt régen egy szem kockacukor. Amely édesfehér, és lassan elolvad a szánkban.

Amikor leírtam a páromnak, milyen volt a mamám, ő azt mondta: most már értem, kitől örökölted a tisztaságmániádat. Én pedig – bármilyen furcsa is – tényleg csak ekkor jöttem rá: valóban sokban hasonlítunk. Én is megtervezem előre a napjaimat, és azt vallom: mindennek megvan a helye az életben. A feladatoknak, a cipőknek, a mozdulatoknak és annak a füzetnek is, amelyet egyik percben a párom lerak valahová otthon, a következőben pedig már el is tűnik onnan. Hogy hová? Természetesen a valódi helyére, ahova a cica helyett egyszerűen én pakolom el. A párom pedig csak sóhajt, és elvisel így. Ahogy én is úgy szeretem őt, hogy nem örökölte ezt a hatalmas, mindenre kiterjedő rendszeretetet, pedig neki is lett volna honnan.

A papájától.

Csak a nagymamáimat ismerhettem meg, ezért nagyon jólesett, amikor Feri bácsi azt kérte, mostantól hívjam Feri papának. Én pedig, először kicsit bátortalanul mondtam ki, aztán egyre gyakrabban és nagyobb örömmel emlegettem így: papa.

Ő is olyan ember volt, aki a szekrényben listát tartott az öltönyökről és az egymásra hajtogatott sálakról. Úgy élt, ahogy a század eleji pesti úriembereket elképzeltem. Pedánsan, tisztelettudóan, figyelmesen, büszkén. Körülötte hatalmas rend, és sosem láttam másban, csak ingben. Néha meglepett egy különös információval, például hogy télen, a mínuszokban is nyitott ablak alatt alszik. Én pedig csak csodáltam, milyen erős. Sosem láttam, hogy elhagyta volna magát. Felszegett fejjel járt. Hétvégeken sétált a belvárosban, megnézte az újjáépült budai korzót, és fényképeket készített emlékbe. Rengeteg képet. Olyan sokat, hogy egy hét is kevés volna mindet átnézni. Pedig a papírba zárt tájak és emberek – úgy hiszem – mind-mind látták azt a szépet, amit a nagymamám is álmában. Mert persze – a történtek után öcsémmel egyetértettünk abban – a fehér tollak nem voltak véletlenek.

Lehet, hogy neki szóltak arról, hová fog nemsokára indulni, de az is lehet, hogy nekünk. Talán üzentek valamit, amit csak hosszas munkával fejthetnénk meg. Az életről, és arról, hogy mi van utána. Vagy arról, mi van előtte.

Feri papa nem beszélt ilyesmiről. Az ő kérése érthetőbb nyelven szólt. Tavaly nyáron, éppen egy évvel ezelőtt, amikor eljött hozzánk az első otthonunkba, odahívott magához, hogy szeretne tőlem valamit kérni. Kíváncsian álltam elé, vajon mi lehet az. Rám nézett, és bár elmosolyodott, mégis komolynak tűnt. Látszott, hogy fontos a számára az, amit kérni fog. „Vigyázz erre a picurra, mert szüksége van rá” – mondta, és a párom felé mutatott. Én pedig visszamosolyogtam, és megígértem. Vigyázni fogok.

Minden olyan idegennek és hatalmasnak látszott. A kétemeletnyire nőtt ablakok, amelyekből a reggeli félhomályba lehetett kitekinteni, az ajtók, amelyeken a kilincs a mellemig ért, a hosszú, visszhangzó lépcsősorok, vagy az előadók, ahol eltűntem másik száz hallgatótársam között. Az első nap arról szólt, mi mindent kell majd tudni és teljesíteni a félév során. Aztán amikor késő délután végre kiléptem az egyetem kapuján – rádöbbenve, hogy a vonatomat már épp nem érem el – csak sétáltam a zuhogó esőben, hallgattam a sugárúti forgalom hangjait, és pocsolyákat kerülgetve megálltam egy-egy antikvárium kirakata előtt. Magamban fáradtan azt számolgattam, hány évet is fogok még itt tölteni, mire ismét beléphetek a középiskolába – tanárként.

Akkor azt gondoltam, ha visszamegyek, minden olyan lesz, mint régen, csak én a tábla előtt állok majd. Tudni fogom, mit kell tennem, mondanom, hiszen már korábban is tudtam. Aztán amikor elérkezett a gyakorlat, és csakugyan ott álltam a diákok előtt, döbbentem tapasztaltam, hogy tévedtem. Semmi sem olyan, mint régen volt. Én féltem, és nem az izgalom okozott problémát, nem a gyerekektől, a tananyagtól vagy fegyelmezéstől tartottam, hanem attól, hogy én csak állok ott, lecsupaszítva, magam számára is ismeretlenül.

Mert mindent újra kellett tanulnom. Azt, hogy ki is vagyok én tanárként. Mit érzek, amikor a gyerekre nézek. Mit mondok váratlan szituációkban. Min nevetem el magam, és mikor leszek dühös. Kiabálok-e vagy hallgatok. Rászólok-e, vagy nem. Mindent. Elölről. Mintha most születtem volna a zöld és barna padsorok, krétaporos és filces táblák, negyvenöt percekben mért hétköznapok világába először. Egy teljesen új önismereti folyamat indult el.

Korábban furcsálltam a tyúkanyó típusú tanárokat, most rájöttem, hogy én is hozzájuk hasonlítok, amiért a tizenöt éves diákokat az én tündérkéimnek nevezem magamban. Csodálkoztam, mennyire ösztönösen vágyom megszeretni őket. Haragudtam magamra, amikor az iskola szabályait tőlem idegennek éreztem, és bizonyos tiltott dolgokat nem tudtam megtiltani. Máskor meg szigorúbb voltam, mint a többi tanár. A saját értékrendemet szerettem volna betartani, de még én is csak akkor ismerkedtem meg azzal, mit is várok el, mit tartok fontosnak.

Aztán mire kezdtem megszokni a tanítást, máris jött a napközi, ahol ismét kezdődhetett a tükörpróba. Újra és újra belenézni, és megvizsgálni, ki is az, aki visszanéz rám. Egy idegen tanár néni, háta mögött a gyerekekkel.

Korábban, olyan tizenhat-tizenhét éves koromban még azt hittem, az önismeret egy folyamatosan fejleszthető és építhető tulajdonság. Mint egy függőleges vonal. Elkezdtem megismerni magam, szorgalmasan olvastam a pszichológiai könyveket, drámapedagógiára jártam, és úgy hittem, most már mindig csak felfelé haladhatok. De tévedtem. Azóta látom, az ember újra és újra ott találhatja magát a függőleges vonal legalján, a tükör előtt. Ismeretlenként.

Mindig újra és újra kell kezdeni. Minden élethelyzetben. Sajnos. De azért lehet, hogy ezek a sok újrakezdések, a sok egymás mellett futó függőleges vonalak valahol, messze a végtelenben: összeérhetnek egyetlen emberré.

Azt képzeltem, hogy a szobák téglafalaiban apró kis manók élnek, akik csak akkor jönnek elő, ha minden elcsöndesedett. Az ajtófélfák résein, a kilincs nyelvének hagyott kis lyukakból járnak ki. Piros sapkájuk van, nagy szakálluk, saját életük családdal, munkával, játékkal. Sosem bántanának minket, inkább csak félnek tőlünk. Gyerekként hosszú perceket töltöttem azzal, hogy álltam a küszöbön mozdulatlanul, és vártam, hátha megpillantom valamelyikük sapkáját. De mindig hiába…

Aztán arra gondoltam, hogy ők is élik a saját világukat, és mi is a miénket, csak ez a kettő sosem találkozik. Mégis: milyen lenne, ha egyszer fogná valaki a világok határait, és egymásba csúsztatná őket? Ha hirtelen ugyanabban a világban járnánk-kelnénk? Vagy igazából ehhez nem is kell varázslat, csak annyi, hogy többször álljunk meg a küszöbön és kitartóbban figyeljünk? Lehet, hogy már most is ott vannak előttünk, csak nem látjuk őket?

Mint amikor elhaladunk az utcán, és észre sem vesszük, hogy kik vesznek körbe… csak akkor, amikor egy különös szituáció összehoz minket. Egy közös mentőcsónak a tenger közepén, egy tükrökkel körülölelő lift, vagy egy üres iskola, ahol kettesben töltjük a teljes délelőttöt:

„Több mint ezer ismerősöm van! És nagyon sok a követőm!” – büszkélkedett a nyurga fiú, miközben húzott egy kártyát a pakliból.

„Tegnap is feltettem egy képet. Találja ki, hányan lájkolták!” – fordult hozzám, miközben én is felvettem egy lapot – egy makk királyt.

A tanári asztalnál ültünk egy üres teremben, egy üres épületben. Mondhattuk volna, hogy csak ketten vagyunk az egész világon, de távolról hallottuk a takarítónő dúdolását, és azt, ahogy a felmosó vödör koppan a kövön, a partvis pedig minduntalan nekicsapódik a padoknak.

De ezt leszámítva csak mi voltunk. Ő a tizenhárom évével, két számmal nagyobb pólójával, vakítóan fehér pipaszár lábaival és a liláskékes karikáival a szeme körül, és én, a korábban kiránduláshoz bepakolt hátizsákommal, a kis teás termoszommal, a virágos szoknyámban. Mindketten egyszerre fintorodtunk el, ahogy az ajtót kicsapta a szél, és teljes hangerejével dőlt be ránk a takarító néni „mulatós” zenéje. Felpattantam, hogy kizárjam a hangokat, ő pedig felajánlotta, hogy hallgassuk inkább az ő számait.

„Ez tetszeni fog Önnek” – mondta meggyőződéssel, miután elárultam, hogy elvarázsol, ha francia nyelven énekelnek. El is indított a telefonján egy francia popszámot, aztán ahogy telt az idő, egyszercsak jött a rapzene is.

„Ez az előadó a barátom” – büszkélkedett ismét a szám kapcsán. „Látja a feliratot a pólómon? Az ő előadóneve. Tőle kaptam.”

„És hol ismerkedtél meg vele?” – kérdeztem.

„Itt szokott erősíteni a pályán!” – felelte, előttem pedig már meg is jelentek azok a szűktrikós, barna, izmos srácok, akiket néha az iskolából hazafele látok, amint a focipályán a kapura kapaszkodnak, és felhúzzák magukat százszor, vagy fekvőtámaszoznak a betonon, miközben hallgatják egy lerakott lemezlejátszóból vagy telefonról, ahogy valaki ritmikusan darálja a szöveget egy gépzenei alátétre. A lakótelep falai visszhangozzák a zenét, és összekeverik a kicsik sikítozásaival, akik a szomszéd játszótéren rohangálnak…

„Nyertem!” – mondta a fiú, és összeszedte a kártyalapokat, hogy újra osszon.

Korábban úgy volt, hogy ezen a napon a napköziseimet kísérem el az erdőbe. Kivéve, ha lesz olyan diák, aki nem megy kirándulni… és lett ilyen. Egyetlen fiú. Ő, aki mindig piros sapkában ült be órára, és amikor elvette tőle a tanár, felháborodva hívta fel a folyosóról a rendőrséget, hogy bejelentse a lopást. Ő, aki a barátjával eltörte a pingpongütőt a kis, sárkányos napközisemen. Ő, aki falhoz lökte a sorban állókat a menzán, hogy előbb ehessen. Ő, aki fejbe ütötte a szemüveges kisfiút, csak mert elhaladt mellette a folyosón.

Amikor megtudtam, hogy itt marad, és egy egész délelőttre leszek kettesben összezárva vele az üres iskolában… megijedtem.

De teljesen alaptalanul. Egyedüli diákként teljesen kezelhetőnek bizonyult. Csak rá figyeltem, őt hallgattam, kártyáztam vele, megnéztem a focipálya szélén ülve, hogyan fut a labda után, és hogyan véti el minduntalan a rúgást, holott még ellenfele sincs. Sütött a nap, csönd volt, miénk lehetett az egész udvar, és ahogy rohangált föl-le, büszkén kergetve az álmait (hogy egyszer híres focista lesz), lassan kirajzolódott egy világ, amelyet maga köré teremtett.

Ebben a világban ő uralkodott többszáz facebook ismerőse fölött. Ha valamit tett, azt rengetegen látták, és a követői lájkolták. Bejárása volt a híres emberek közé, akik a szürke betonkockák között erősítettek nap mint nap, bringázott a Csepeljén, és minden héten volt egy lány, aki a vállán sírta el a fájdalmát. Ha valakivel problémája akadt, könnyűszerrel elintézte. Erős volt és gyors. Ha kellett, erőszakot alkalmazott. És ő gyakran úgy ítélte, hogy kell.

Élte az elképzelt világát, amit most velem is megosztott, és talán nem is sejtette, hogy én csak egy sápadt, sovány gyereket látok, akinek a szeme alatti gödrök és a ruhája foltjai árulkodnak az elhagyatottságáról. Meg az, hogy mennyire vágyik a figyelemre. A szeretetet már inkább ne is említsük.

És ahogy megint a kapura célzott, én csak néztem döbbenten, hogy most találkoztam egy olyan világgal, amely mintha fényévekre lenne tőlem. Pedig én mindennap elhaladtam a lakótelepen… csakhogy eddig sosem találkozott a világunk. Nem tudtam, hogy ők miről beszélgetnek, miért edzenek, miért hallgatják bömbölve a zenéjüket.

A fiú pedig csak futott. Fehér volt a lába, piros a sapkája. Én pedig arra gondoltam, hogy sokféle manó létezik. Vannak, akik a téglafalakban élnek családjaikkal, és észrevétlenül dolgoznak kis kalapácsaikkal, mások dombok között, üregekben, virágokban bukkannak fel és varázsolni tudnak. Aztán vannak olyanok is, akik hatalmas betonpalotákban uralkodnak és harcolnak egymással, és ahogy piros sapkájukban vagy fekete kapucnijukban elhagyatottan futnak és futnak a szürke dobozházak között, egyre csak távolodik a cél, amit szeretnének elérni. Egészen addig, míg el is tűnik a szemük elől. És mi marad akkor a számukra?

Beömlött a nyári napfény a faltól falig ablakokon, mezítláb mászkáltunk a konyhakövön, és elmentünk egy étterembe vacsorázni, mert úgy éreztük nyaralunk. Aztán, amikor csakugyan el kellett szakadnunk pár napra a Balaton miatt, aggódva zártam az ajtót, nehogy egy betörő fogja az egész lakást, és zsebre vágja.

Ősszel az elsők között voltunk, akik egy fűtött otthonba léphettek be, miután bebarangoltuk a barna levélhalmokkal pöttyözött utcákat, és rátaláltunk a kedvenc utamra, ahol egymást érték a régi kúriák mini angolkertjeikkel.

A télre már előre készültem, december elsején felkerekedtem fenyőágakat vásárolni, barátságot kötöttem minden szembe jövő nénivel, és nagy tervekkel értem haza, hogy életem első, teljesen saját ádventi dekorációját elkészíthessem, felöltöztetve a lakást, mint egy menyasszonyt.

Most pedig minden reggel és este viráglesre indulok. Először kezdődött a cseresznyefával, amit egy tavaszi náthából lábadozva pillantottam meg. Aztán az orgonával, amelyről mindig az anyák napja és a ballagások jutnak az eszembe, jelenleg pedig a rózsák vannak soron. És ahogy reggelente figyelem a buszról a kertekből kinyúló bokrokat, vagy kifutunk a parkba, eszembe jut, hogy lassan körbe ér egy év.

Megtapasztaltunk már minden hónapot, felavattuk emlékeinkkel az egész környéket, és még mindig nem tudunk betelni vele. Mi ezt választottuk. Nagyon furcsa belegondolni, milyen egyszerűen - egyetlen nap alatt dőlt el. Este felfedeztük, reggel felhívtuk, délután meglátogattuk, és estére döntöttünk, csak akkor még nem sejtettük, milyen hosszú időre. Mert a lakás cserélődhet, a kerület és annak ez a része azonban teljesen rabul ejtette a szívünket - bármilyen giccsesen is hangzik mindez.

Azokat pedig, akik a giccset és a romantikus ömlengéseket nehezebben viselik, további próbák elé kell állítanom, mert azt is le szeretném írni, milyen különös érzés volt, amikor először sétáltam egyedül a még üres lakásban és elképzeltem a lehetőségeket. Mindazt, ami itt történhet a halványsárga és fehér falak között. Aztán azt, amikor beköltöztünk, és én - aki amúgy is minden rajzszöggel személyes kapcsolatot ápol - felfedezhettem az örömöt, hogy itt minden kicsi és nagy tárgy, kezdve a törölközőktől és konyharuháktól egészen a porcelánokig, háztartási gépekig, mind-mind az enyém (és a páromé, ha néha igényt tart rá).

Aztán még - tovább feszegetve a giccstűrés határát - azt is meg akarom osztani, milyen jó belegondolni, hogy ez a kettőnkké. És itt most nem a lakásra gondolok, amit csak bérlünk, és nem is a tárgyakra, amelyek - bármennyire is sajnálom - előbb utóbb lecserélődnek, hanem a lehetőségekre. Arra, hogy lett egy saját otthonunk, egy saját kerületünk.

Hétvégén pedig leterítem a parkban a plédem, hanyattfekszem, és felemelve a kezem, leellenőrzöm, hogy még mindig ugyanolyan közel van-e az ég. Annyira, hogy elhiszem, ha eléggé próbálkoznék, talán el is érhetném, hogy lekaphassam róla a kondenzcsíkokat, vagy elfújhassam egyetlen levegővétellel a felhőket. Persze ezek csak lehetőségek. De nem éppen a lehetőség azok, amelyek a legnagyobb boldogságot borítják rá az emberre? - teszem fel a kérdést, ahogy elindulok a fűben, és figyelem az egymással játszó apát és fiát. Eszembe jut, hogy egyszer talán épp itt fog játszani a párom és a gyerekem. Talán éppen így fogja fújni a szél a leveleket, ahogy hazafelé tartok hozzájuk, vagy otthonról lesem őket az ablakból. Talán addigra sikerül teljesítenem több álmomat is…

A legjobb pillanatok, amikor ezek a lehetőségek egymást lökdösve előugranak a képzeletünkből. De sajnos: a lehetőségeknek van egy sötét oldaluk is. Mert lehetőség mindig van a rosszra is. Én pedig amúgy is hajlamos vagyok rettegni olyasmiktől, amelyek baleseteket, betegségeket, vagy magányt hordoznak magukban. Csakhogy… lehetőségek nélkül még mindig szomorúbb élni. Mint ahogy nyomasztóan hatott az az érzés is, amikor a tanári szak végén először éreztem úgy: én már nem lehetek akárki-akármi, a lehetséges tervek beszűkültek az egyetem és az iskolák falai közé.

Pedig a kezünket jó néha felemelni, és számba venni minden eshetőséget arra az esetre, ha egyszer mégis elérnénk az eget.

Addig is minden este csendesen készülődöm, míg a párom megáll a nyitott erkélyajtónál, és mozdulatlanul figyel. Ugye milyen szép? – kérdezi, és én is kipillantok a bokorra, amit reflektorként megvilágít az utcai lámpa. De ezt a bokrot a sárguló levelekkel, téli hóval és rózsaszín virágaival meghagyom neki. „Ne hogy megfázz!” - mondom ilyenkor megszokásból. Igazából azonban boldog vagyok, amiért pillanatokra azt érzem, az eget már nem is szükséges elérni.

Az első férjem velünk szemben lakott. Bevallom őszintén: érdekházasság volt. Nagyon izgattak a polcon sorakozó mesekazettái és játékai - még mindig emlékszem mindegyikre. Mindkettőnk szobájában állt egy kis műanyag ház, sárga falakkal, festett kerítéssel és virágokkal, ezekben éltünk mi: anya és apa.

Én úgyis mindig csak otthon - magánemberként - lehettem anya. Az óvodában és az iskolában a legkisebb lévén a kisbaba szerep jutott a mamás-papásban. Állat sosem szerettem volna lenni: a cicát és a kutyát meghagytam másnak. A többiek tervezték a bevásárlást, munkát, a cica és kutya körbe-körbe rohangált, én pedig csak gügyögtem és aludtam a képzeletbeli babakocsiban. Aztán amikor egyedül maradtam, ismét előléptem anyává. Mindig három gyerekem volt és nagy házam. A munkámon még nem gondolkodtam. Az csak később jött… tizenévesen.

Sétáltunk a ligetben az öcsémmel - sütött a nap, mert mindig derült időben mentünk ki - leültünk egy sárga padra, és játszottunk. Eljátszottuk, hogy találkozunk tíz, vagy épp tizenöt év múlva. Elképzeltük, kik és milyenek lennénk akkor, hogyan viselkednénk, és mit mesélnénk a másiknak. Mivel foglalkoznánk? Hol élnénk? Ilyenkor én boldogan írtam le az otthonomat a hatalmas ablakokkal, alatta kényelmes kanapéval, fotelekkel, mellette sok könyvespolccal. Elmondtam, hogy van egy férjem, akit nagyon szeretek és újságíróként és tanárként dolgozom. Könyveket írok, meséket.

Aztán most, amikor ijesztően pontosan sikerült megvalósítani ezek nagy részét, eszembe jutottak azok a ligetben töltött beszélgetések. Meg az is, hogy ha az eredményt el is képzeltem már akkor, az oda vezető utat soha. Az első, esős napot az egyetemen, a kilátástalannak tűnő, hónapig tartó álláskeresést, amitől egyre fogyott az önbizalmam, és a napközit… a kitérőket, elbizonytalanodásokat, a belefektetett energiát - mindezt gyerekként le sem írhattam volna. Azt a félelmet, ami egyszer-kétszer elfogott, ahogy álltam az iskola udvarán, és arra gondoltam: ennyim van. Néhány rohangáló gyerekem, akiknek ügyelhetem a pihenését és a kézmosását.

Sokáig szégyelltem. Leggyakrabban eltitkoltam. Ha kérdezték akkoriban, mivel foglalkozom, annyit feleltem: tanár vagyok. A koszos gyerekkezeket, a házi feladatok fölé görnyedést, a rendszeres rendreutasító vitákat eltitkoltam. Ácsorogtam a fa alatt, figyeltem a focizó fiúkat, és a gyerekként tervezett álmaim olyan borzasztóan messzinek tűntek, mint a mindig pont az udvarunk felett elsuhanó repülők.

Aztán vége lett egyszer ennek is. Pontosan egy tenyércsapásra, ugyanazon a héten lett otthonunk - éppen olyan, amilyet elképzeltem - és új munkahelyem is. A rosszat elkezdtem kiírni magamból, jöttek a sárkányok, kis rókák, varázslók, kis bocsok történetekké válva, és ahogy meséltem, azt vettem észre, hogy mindenben, még a legsötétebb napokban is van valamilyen harmónia, egy elrejtett pici kincs, amit akkor még nem fedeztem fel.

Megdöbbenve tapasztaltam, hogy egyre gyakrabban csúszik ki a számon valami a napköziről. Azóta, ha megkérdezik, hol dolgoztam, már azonnal rávágom: napköziben. Sőt, már meg se kell kérdezzék, jóformán idegeneknek kezdek el mesélni a napközis életről, a hosszú délutánokról, a gyerekekről, játékokról, arról, hogy reggelente csak zenével és énekszóval tudtam elindulni, és áprilisban már leégtünk a napon tollasozva.

Mindenki tud már róla. Nem szégyellem. Talán csak azért, mert - mint minden múlt - ez is megszépül idővel. Vagy azért, mert megkönnyebbültem, hogy már nem ezt csinálom. De az is lehet, hogy észrevettem: az, ha sok kis piszkos gyerekkezem van, hatalmas érték. Még akkor is, ha számomra más kincsek jelentik a boldogságot. A kezek azért néha hiányoznak.

Jobban készültem erre a találkozásra, mint bármelyikre eddigi életem során. Sajnálom, kedvesem! Ki kell, hogy ábrándítsalak: még az első randevúnknál is jobban. Napokkal előtte kitaláltam, mi lesz rajtam. A virágos felső - vidám is, előnyös is. Végiggondoltam, mit fogok majd mondani. Több forgatókönyvet is lejátszottam magamban. Közvetlenül előtte még megigazítottam a hajam, és bekaptam egy tiktakot. Azt akartam, hogy jó benyomást keltsek. Amikor a nagy, fehér ajtó elé értem, még egy pillanatra átadtam magam az izgalomnak: vajon ők milyenek lesznek? Kedvesek-e? Okosak-e? Tetszeni fogok-e nekik? Aztán lenyomtam a kilincset és beléptem.

Egyetlen pillanat volt az egész. Körbenéztem, és megkönnyebbültem állapítottam meg: hiszen ők tündérek!

Harminckettő tündér. Tizenhat lány és tizenhat fiú. Ők, akiket életemben először fogok tanítani.

Eleinte csak azt vettem észre, hogy mindannyian szépek, kedvesek. Aztán az első óralátogatások alkalmával már azt is, hogy tizenöt éves korukhoz képest nagyon okosak. Mégis izgultam a legelső órámon. Csak álltam, az asztal mögött remegtek a lábaim, és olyan gyors tempóban adtam le az anyagot, hogy az aznapi témán túljutva elmagyaráztam azt is, amit a következő tanórára terveztem, és még játékra is jutott idő. „Ha így haladunk, a másfél hónap alatt megtanítja az egész tanév anyagát, nekem meg nem marad semmi” - mondta mosolyogva a kicsöngetés után a vezetőtanárom, amint lefelé mentünk a lépcsőn, én pedig nagyot sóhajtottam.

Aztán a második óra már sokkal jobban ment, de amint megnyugodhattam volna, hogy haladok, jött a következő kihívás. „Holnap nem tudok beülni az órára, mert megbeszélésem lesz. Egyedül kell megtartania” - mondta a tanárom.

Ezért összeszedve minden erőmet és bátorságomat, elindultam nyelvtant tanítani. Egyedül. Az első öt percben felrajzoltam a táblázatot, és elmagyaráztam mi - mit jelent. Aztán megrohamoztak a kérdések. Mindenre kíváncsiak voltak. Nem, nem elsősorban a tananyagra, hanem arra: mit fogok reagálni, mennyit tudok, minden kérdésükre lesz-e jó válaszom? Én pedig megkönnyebbültem: csak ennyi az egész?

Mert ha mondjuk legelső hetemen olyan iskola olyan osztályába dobnak be, ahol a diákok elkezdenek ordibálni, szendvicset és krétát hajigálni, lehet, hogy kimenekülök… De ehelyett csupán izgalmas kérdésekkel bombáztak, és én belefeledkezve a válaszokba, példákba és magyarázatokba végre először éreztem: tanítani csodálatos.

Persze ezzel még csak az osztály egy részét lehetett megnyerni. Hátra voltak még azok, akiket hosszabb folyamat volt megszelídíteni. Mert a gyerekekkel - fiatalokkal való kapcsolatépítés, a fegyelmezés tényleg megszelídítés. Legalábbis számomra.

Arról szól, hogy minden egyes nap időt és energiát fordítok arra, hogy megismerjem az illetőt. Egyre közelebb kerülök hozzá, mint a kis rókához a kis herceg. Aztán egyszer csak már szeretem. És ha szeretem, akkor ő is szeret. Ilyen egyszerű.

Ebből fakadt, hogy az osztályokban végül mindig a leghangosabb, legelevenebb, „legnagyszájúbb” gyerekeket szerettem meg a legjobban. Mert velük kellett leginkább elmélyítenem a kapcsolatomat. Így fordulhatott elő, hogy amikor két héttel később egy feladat végeztével hirtelen leblokkoltam, mert még öt perc volt az órából, nekem azonban már nem volt több ötletem, a rövidke kínos csöndet egyszer csak megtörte jelentkezésével egy diák: „Tanárnő, én még találtam egy jó példát az előző feladathoz!” „Tényleg! Akkor kérlek, olvasd fel!” - örültem meg a mentőövnek, amit az a fiú dobott, aki az osztály egyik hangadójaként az első órán még flegmán dobált kérdéseivel, és azt várta, hogy elsüllyedjek.

Aztán az utolsó előtti órán sok szerencsét kívántak a vizsgatanításomhoz. Ahhoz, amelyre azzal a biztos tudattal léphettem be: nem lehet gond, hiszen egy sereg tündér áll mellettem, hogy segítsen.

Legközelebb már egy egész félévet kaptam és egy csapat 16 éves fiatalt. Itt is nagyon igyekeztem, és be kell vallanom, egyáltalán nem volt nehéz dolgom. Mert ezek a gyerekek már nem csak szépek és intelligensek voltak, de még: jók is. Angyalok.

Amikor legelső órán feleltettem - direkt egy „jó tanulót”, hogy elsőre ne legyen gondom - és egyest adtam, mert nem tanult - az óra végén odajött hozzám: „Bocsánatot kérek, amiért a legelső feleltetésén egyest kellett adnia. Tényleg sajnálom” - mondta.

Persze nem volt mindenki olyan, mint ő. Akadt, aki kipróbálta a határokat, és még az első ilyen esetnél felkaptam a vizet, és hazafelé a villamoson azon puffogtam, hogy majd én megmutatom neki - hazaérve már meggondoltam magam. Igen, meg kell mutatnom neki, hogy én tanár vagyok. Egy jó tanár pedig nem megsértődik, bosszút áll, erőt fitogtat, hanem: a legkedvesebb arccal rámosolyog a következő óra elején. És bár nem voltam benne biztos, hogy egy mosoly elég lesz és sikert arat, rá kellett döbbennem, hogy mégis.

Mert a szeretetre az emberek többsége szeretettel válaszol. Szerencsére. Én pedig kíváncsi voltam rájuk - mint a gyerekeimre, vagy egyszerűen csak azokra, akikkel az időm legnagyobb részét töltöm. Érdekelt, hogy mit csinálnak szabadidejükben, miért izgulnak, ki várja őket otthon, mivel szeretnének majd foglalkozni később… és mire a második egyest is kiosztottam, már egy csapat voltunk. Rövidke, negyvenöt percnyi időkre.

Azon az órán nem volt bent a mentortanárom. Nem is olyan diákot feleltettem, akiről úgy hittem, mindig tanul. Hanem azt, aki nem is rejtette véka alá: az irodalom és a nyelvtan nem a kedvence. Éppen ezért igyekeztem nála még inkább, hogy megmutassam: szerintem nincs olyan, hogy az irodalomban ne találnánk valamit, amely nekünk szól.

Amikor a mentoromnál év elején kapott egy egyest a kisdolgozatára, teljesen ledöbbentem. Csapkodott, dühöngött, fintorokat vágott, morgott - és a mentorom - a szigorú, fegyelmet követelő tanár nem szólt rá. Azt mondta, ő mindig így reagál, ilyenkor magára haragszik.

Kellett is nekem pont őt feleltetnem ma, és most egyest adok - gondoltam kicsit rémülten, másrészt szomorúan, mert sajnáltam, hogy egyest kell adnom pont neki, aki értelmes, okos, csak épp valahogy nem hiszi, hogy sikerülhet, vagy épp akkor nem készül soha, amikor sorra kerül.

Dühös is lett. Nem puffogott, nem csapkodott, csak éppen nem pakolt ki. Ült, mozdulatlanul, mérges arccal. Gondoltam - majd megnyugszik, és elkezdtem az órát. Aztán tíz perc elteltével aggódni kezdtem, hogy ha nem jegyzetel, megint lemarad majd, ezért egy kanyarnál, amikor épp felé tartottam, megjegyeztem neki: most már próbáld meg összeszedni magad és jegyzetelj.

Felkészültem rá, hogy esetleg kapok egy fintort vagy beszólást, de nem. Semmi ilyen nem volt, és meglepetésemre egy szó nélkül elővette a füzetét, és két perc múlva már jelentkezett is, hogy válaszoljon egy feltett kérdésemre.

„Szót fogadnak neked” - mondta másfél év múlva az iskolapszichológus, amikor az udvaron ültem a napközisekkel, és oda kellett mennem figyelmeztetni a fiúkat: a színpadnak szánt emelvényen fejezzék be a focizást, mert hangos.

Pedig a napközisekkel háromszor, ötször, százszor olyan nehezen ment. Nem voltak sem tündérek, sem angyalok. Csupán gyerekek. Kis rókák, akik nem kértek a megszelídítésből. Ezért tartott több mint fél évbe, mire sikerült. Mert fegyelmezni nem lehet, csak szeretni.

A szeretetnek viszont az a hátulütője, hogy kötődni kezd az ember azokhoz, akik csak egy picurka szakaszát jelenik az életének. Aztán marad utánuk a hiány. És lehet, hogy utánam is?

Mert eddig mindig csak azt emeltem ki, milyen jó is emléket gyűjteni, amelyet később elővehetünk, és mint a kedvenc nadrágba – belebújhatunk, hogy aztán újra és újra megéljük. Arra valahogy kevésbé gondoltam, hogy a gyűjtés mellett ugyanilyen fontos az is, amit hátrahagyunk. Hogy amikor valahova lerak az élet egy röpke hónapra, évre, akkor nem csak nekem kell elindulni a zsákommal a hátamon, és dobálni-dobálni bele szorgosan a pillanatokat, amelyeket később majd felidézhetek. Hanem arra is ügyelnem kell, hogy a felszedegetett kincsek helyére én mit rakok?

Valószínűleg sehol sem fogja emléktábla őrizni: Itt járt Anikó! A hátrahagyott morzsákat felcsipegetik a madarak, a fonalat elfújja a szél, a névjegykártyák pedig úgy is elkeverednek. Az ember megnyugszik: bármit is követ el, az úgyis elfelejtődik.

Csak amikor hosszú idő után is eszükbe jutok: mi lenne, ha részt vennék a versíróverseny zsűrizésében, vagy meghívás érkezik egy gyerekelőadásra, akkor jövök rá arra, amire a kisherceget is tanítják: a megszelídítés felelősséggel jár. Akit megszelídítettél, azzal törődnöd is kell. Mert amikor elballag, a tarisznyájában ott lapul majd a kőkemény pogácsa és idézet mellett sok-sok pillanat is, amelyekben talán te is szerepelsz.