Azt mondtam magamnak, azért írom meg ezt az egy évet, hogy kiírjam az összes keserűséget, feszültséget, jó és rossz érzést magamból. Hogy később emlékezzem majd rá, milyen volt, és másoknak is megmutathassam. Most mégis kezdek rájönni, hogy a valódi cél csak megbújt a többi háta mögött, félénken, de akaratosan. Magamnak akartam bizonyítani: nem volt kudarc ez az egy év.
Mert bármilyen pozitív élmények is értek, és bármilyen csipkézett, felmasnizott formába is öntöm ezeket, volt mellette rengeteg rossz is, könnyáztatta percek, és… nem mennék vissza. Ha folytatnom kéne, talán bele-bele szoknék, szép lassan, a fokozódó rossz érzésektől, a fásult, idegeskedő, párnába sírós napokon át a közömbösségig.
Nekem ez sok volt. Nem is így képzeltem.
Irodalmat, nyelvtant szerettem volna tanítani. Középiskolás, gimnazista gyerekeknek. Kiélni a kreativitást, megélni, hogyan szerettethetem meg másokkal azt, ami nekem is fontos. A részükké válni egy-egy aprósággal, amire én hívtam fel a figyelmüket, amiben én segítettem nekik.
Nagyon határozott céllal mentem egyetemre. Biztosan tudtam: tanár akarok lenni. Az is leszek. Középiskolásan már belekóstolhattam és imádtam a tanítást. Kerestem, szinte halmoztam azokat a lehetőségeket, ahol kiélhettem a tanárosdit. Kezdődött a macik közé beültetett öcsémmel alsós koromban. Folytatódott középiskolásan egy katolikus kislány csoporttal, majd egy drámacsoporttal. Közben még beékelődött egy templomi betlehemi játék is, amit egyedül írtam és rendeztem. Utána évekig úgy képzeltem: tanárnak lenni olyan, mint egy jó rendezőnek, aki egy amatőr csoporttal készít darabot. Mindenkire figyel, kordinál, és az egyéniségekhez igazítja a szerepeket, egészen odáig, hogy a nézőnek úgy tűnjön, a színész fantasztikusan játszik – miközben csak önmagát adja. Aztán amikor elkészült minden, eltűnni, és a háttérből izgulni és bátorítani őket. Büszkének lenni a sikerükre, a kicsi buksi fejükre, ami már az enyém is.
Az egyetemen, a mesterképzésen kezdtem először érezni, hogy valami nem stimmel. Azt gondoltam, mindenkivel előfordul, hogy megijed, és mindezt csak azért érzem, mert ahogy előre haladunk, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy már választottunk, és szűkülnek a lehetőségek. Haladtam az elém göngyölített úton, és nem volt nehéz elhessegetni a kopogtató kérdéseket, kételyeket. Főleg azért, mert egy hatalmas stáb állt mögöttem, aki bizonyította: engem Isten is rendezőnek teremtett.
A mesterképzés szemináriumi tanárai, az évfolyamtársaim, a gyakorlatokon a mentortanáraim, a vizsgabizottságok, és legfőképpen a gyerekek: mind azt üzenték vissza, jól csinálom. Tanár lesz belőlem.
Tulajdonképpen ezt az egy évet is elkönyvelhetném sikerként, rányomhatnám a pecsétet: „megcsináltam”. Nem futottam el két nap után, mint egy kolléga, végig vittem, ahogy mindent, mert maximalista, stréber hozzáállásom nem is engedne meg mást.
Tudom, hogy szeretetet is kaptam a gyerekektől, és a kollégáimtól. Hogy összeszoktunk, és ezt is jelezték vissza. Eszembe jut, hogy év végén egyenként jöttek hozzám a gyerekek, és kérdezték: „Ugye jövőre is Anikó néni lesz velünk? Kérem szépen!” vagy: „Én nem félek, hogy nem Anikó néni lesz velünk, mert ha Anikó nénit másik csoportba rakják, én átiratkozom abba, és kész!” „Én Anikó néni nélkül nem is jövök napközibe.” Egyszer, amikor már nagyon dühös voltam, és nagyon rosszul esett a kis bocs viselkedése, és megbántottan kijelentette: „jövőre, remélem, nem Anikó néni lesz velünk” – azt válaszoltam: „Nyugodt lehetsz, biztos nem leszek veletek, kezdhetsz is hozzászokni a gondolathoz!” Akkora ijedtséget a gyerekek szemében! Másnap érdeklődtek a lányok visszaérkezve a gimnasztikáról: „Ugye jól viselkedtek ma a fiúk, Anikó néni?” „Igen, de miért kérditek?” – csodálkoztam. „Mert akkor Anikó néni nem fog elmenni.” Megértettem, felfogtam, ilyet sosem szabad többé mondanom. Többet nem is mondtam, hogy elmegyek. Csak megtettem.
Félreértés ne essék: sosem hazudtam nekik. Sosem válaszoltam igennel ezekre a kérdésekre, talán ezért is kérdezték olyan gyakran.
Szerettem volna elbúcsúzni tőlük. Ha tudtam volna nyári szünet előtt, hogy biztos egy másik helyem, elmondtam volna nekik.
Ahogy meg is tettem, és elmeséltem azoknak, akikkel nyáron találkoztam. Csak remélem, hogy megértik. Hogy visszaemlékeznek azokra a percekre, amikor látták, hogy nehéz, nagyon nehéz tanárnak lenni. A válaszomra, amikor megkérdezték: miért jó napközis tanárnak lenni, és azt feleltem:
nem tudom.
Ezért a kudarc érzése. A döbbent felismerésé, hogy az ismerős évfolyamtársak, akik bizonytalankodtak, most a legnagyobb örömmel és elhivatottsággal csinálják, én pedig, aki biztos voltam benne:
felszabadultam.
Igen, felszabadultam, amikor vége lett az egyetemnek. Nem tudtam, hogy fogvatartottak. Csak lassan kezdtem érezni, hogy olyan, mintha évekig a tenger alá nyomták volna a fejem – az én készséges segítségemmel – és most, hogy végre elengedték, és kikukucskáltam vízcseppes, sótól mart szemekkel, ismét végtelen lehetőségek tárháza áll előttem. Nem mondom, hogy sosem szeretnék tanítani. Nem akarom víz alá dugni a pozitív élményeket és visszajelzéseket, és legfőképp: nem akarom kudarcként felfogni az elmúlt egy évet.
