Napok óta emlékezem. Nem eseményekre, tettekre, tárgyakra, hanem hangulatokra. Utazom a villamoson, és közben nem embereket, házakat, vagy a Dunát látom, hanem emlékeket. Egy szín, egy behúzott függöny az ablakban, egy égve felejtett lámpa, egy idős hölgy fülbevalója, egy elkent szempillaspirál mind-mind felidéz bennem valamit, ami egy másodperc töredékével rohan meg, belém költözik, és ott kényelmes fészket rak magának. De csak egy-két percre, amíg nem szorítja ki a következő érzés. És hogy miért nem küzdök az emlékrohamok ellen? Erre egyszerű a válasz: mert jók.

Mert minden rám törő hangulat otthonos és ismert, amiről le lett hántva az idegen és a rossz, és csak a nosztalgikus harmónia maradt. Ilyenkor keresem mögöttük a tényleges emléket is: hogy mikor, hogyan és mi volt, amikor ezt éreztem. De a pontos háttértörténeteket csak ritkán találom meg. Helyettük marad a jellegzetes hangulat, amit egyszer régen először éreztem, és most újraélhetem, mert már az enyém.

Idén az emlékezés az első napsütéssel kezdődött. Egy reggel kiléptem a házból, és hiába vett körbe a hideg, lélekben már a tavaszra készültem. Ezért délután, amikor elindultam egy sajtótájékoztatóra, még erősebb és fagyosabb szél fogadott, hogy próbára tegyen. De minden igyekezete kárba veszett, mert én a megállóban várakozva, majd később a Duna felett, és a legszebb rakparti villamosúton is csak azt láttam és éreztem: hogy már itt kopogtat a szülinapommal egy újabb év, újabb feladatokkal, célokkal: és persze a hangulatokkal, amiket most fogok majd átélni először.

Bár aki a fenti monológ alapján azt hinné, tele vagyok kalandvággyal, az téved. Én mindig a régit és a megszokottat szeretem. Az új az idegenségével riaszt. Megijeszt, hogy még nem az enyém, még nem laktam be, és semmilyen emlékem sem kötődik hozzá. Ilyen volt, amikor az első egyetemi napjaimat éltem: idegen épületek, lépcsők, büfék, emberek között, zuhogó esőben. Vagy amikor a doboziskolába zárulva elkezdtem Anikó néniként létezni. Aztán persze mindkét esetben eljött az idő, amikor már megszoktam és belaktam, még a napközit is.

Mégis: jogos kérdés, hogy mindez rendben van-e így? Hogy egy pszichológus mit mondana erre, azt nem tudom, de nekem könnyű választ adni: engem ez boldoggá tesz. Mert az emlékekké alakuló élet azt a megnyugtató tapasztalatot adja, hogy van egy világ, ahol az újból mindig régi, az idegenből mindig ismert lesz. Hogy itt előbb-utóbb megszelídülnek a tárgyak, az emberek, az állatok és a félelmetes is. Sőt, talán még a halál is olyan valami, amit egyszer be lehet lakni, és ha a tárgyakat, hobbiból gyűjtött szalvétákat nem is, de az emlékeket, hangulatokat magunkkal tudjuk vinni, hogy aztán hozzátegyük az egészhez, amit az én parányi részem is kiegészít. A teljességhez csatlakozva. Én ebben hiszek. Igaz, ehhez a reményhez néha kell egy kis napsütés is.