Álltam a könyvesboltban, kezemben egy szótárral a pénztár felé fordulva, és nem mozdultam. Éreztem, ahogy hirtelen félelem költözik belém valamitől, amitől korábban sosem ijedtem meg. Majd rögtön a következő másodpercben jött a felismerés is: hát erről van szó!
Én a huszonhét évemet eddig úgy töltöttem, hogy azt hittem, értem a problémát, miközben sosem éltem át a töredékét sem. Most is csupán súroltam a felszínét annak az érzésnek, amely másoknak az egész életét, döntéseit behatárolhatja. Mert a sztereotípia börtön. Bármerre nézel, csak falakat látsz. A falakon tükrök lógnak, amelyek megmondják milyen vagy. És ha elég határozottan és gyakran mondják, elkezded elhinni. Hiszen miért ne tudnák jobban a folyamatosan téged figyelő tükrök, hogy ki vagy, mint te, aki csak magadba figyelsz?
Szinte nevetséges, milyen apró, hétköznapi esetről van szó, és azt sem tudnám megmondani, miért éppen ez indította el bennem az érzést. Annyi történt, hogy szerettem volna megtudni, miért fizetünk majd a következő évben csaknem ugyanannyi vízdíjat, mint tavaly, amikor pontosan feleannyi volt a fogyasztásunk. Ezért egy telefon után, amelyben az államtitkárral készített interjúm jóváhagyásáról érdeklődtem, felhívtam a lakásszövetkezetet is, amelyhez tartozunk.
A férfi előzékenyen érdeklődött, mit szeretnék, majd válaszképp a kérdésemre elmondta: a vízdíjat az elmúlt év fogyasztása szerint számolta. Akkor felolvastam neki a táblázat alapján, ahol havi lebontásban szerepelt minden adat, hogy ez miért nem stimmel. Erre volt egy pár másodperces csönd – talán a válaszon töprengett, aztán hirtelen hangot váltott, és a lehető leglekezelőbb és leglenézőbb stílusban adta tudtomra: nőként ne üssem bele az orromat ebbe a témába.
Azt is éreztette, hogy valószínűleg hülye vagyok, amiért én őt hívogatom, és erről a párom és a lakásunk tulajdonosa bizonyára nem is tud. Amikor pedig elmondtam, hogy a párom és a tulajdonos sem érti, miért fizetünk ennyit, nem hitte el nekem. Minden válasza nélkülözte a rendes magyarázatot, viszont minden válasza tartalmazta az előítéletet: hogy én nőként ehhez nem érthetek. Később valószínűleg még a nőkre oly könnyen ráragasztható „hisztis tyúk” nevet is megkaphattam, amiért felemeltem a hangom, és ragaszkodtam ahhoz, hogy nemsokára az albérletünk tulajdonosa is felkeresi őt, hamár nekem ilyen kedves, részletes tájékoztatást adott.
A munkatársaim azt mondták, ne törődjem vele, én pedig azzal a tudattal indultam haza, hogy már nagyjából túl is vagyok rajta. Útközben még beugrottam egy könyvesboltba – eredetileg azzal a céllal, hogy érdeklődjem néhány szótárról – és ahogy a kiszemelt példánnyal az információs pult felé fordultam, döbbenten vettem észre, hogy megtorpanok. A pultnál három férfi eladó állt és beszélgetett, nekem pedig eszembe jutott az egy-két órával korábbi eset, és arra gondoltam: mi lesz, ha ők is így reagálnak? Ha azt gondolják majd: nőként olyan buta vagyok, hogy kérdeznem kell??? Ha lekezelően szólnak majd hozzám? És akkor, pár pillanatig komolyan fontolgattam, hogy inkább majd máskor jövök be a boltba...
Aztán magamhoz tértem. Ha most kimegyek a boltból anélkül, hogy elvégeztem volna, amiért jöttem, legközelebb megint megijedek majd - gondoltam.
Ezért végül összeszedtem magam, és odamentem a pulthoz. A beszélgetés a leghétköznapibb eladó és vevő közötti társalgás volt, én mégis minden apró mozdulatra, rezdülésre, szóra figyeltem, hátha felfedezhető benne valami, ami nem nekem, hanem a nőnek szól. Nem volt ilyen, és én azóta vissza is zökkentem a mindennapi kerékvágásba, ahol nem zavar, hogy az interjúalany, a sajtókapcsolatos, akivel éppen beszélnem kell – nő vagy férfi. Akkor azonban – a boltban és hazafelé az úton – rájöttem, hogy eddig csak azt hittem, hogy tudom: milyen az, amikor a kisfiút az iskolában piszkálják a bőrszíne miatt, amikor a diákot lenézik, mert annyira szegény.
Arra gondoltam, ha engem egyetlen eset ennyire elbátortalanított, milyen lehet azoknak a nőknek, akik minden nap azt kapják a férjüktől, munkatársuktól, bátyjuktól, hogy ők: kevesebbek, butábbak, tehetetlenebbek, csak mert nők. Hogyan is gondolhatnánk, hogy egy nő, akit évekig ver a férje, majd bátran besétál az iskolába, a rendőrségre, vagy bárhová, és elmondja a problémáját? Hogyan feltételezhetjük, hogy van bátorsága, amikor hosszú nappalokon és éjszakákon át áldozatszerepben élt? Miből gondoljuk, hogy lesz önbizalma, és bízni fog másokban, amikor a legközelebbi emberek azt tükrözték vissza felé, hogy ő csak egy buta nő? Miért hisszük, hogy az, akinek a neme, testsúlya, ruházata, bőrszíne alapján mindig azt kommunikáljuk, hogy buta, rossz, gonosz, majd ezeknek fittyet hányva képes lesz mindig jó, kedves és okos lenni?
Miért nem éreztem korábban ugyanezt? – csodálkoztam el magamon, és kutatni kezdtem az emlékezetemben. Furcsa módon korábban is voltak már ehhez hasonló élményeim. A fiúk például nehezen viselték az osztályban, hogy jobb fizikadolgozatot írtam, mint ők. Szerintük az év végi kitűnő fizikajegy azt mutatta, hogy nem vagyok igazi lány. Az egyetemen pedig két öreg professzorunk is kifejtette: az irodalomhoz – ami évtizedekig volt a férfiak kezében – egy nő sosem érthet annyira. Nyugisan tudomásul vettem, hogy a szeminárium végén minden lány négyest és minden fiú ötöst kapott. Sőt, ezután szakdolgozatot írtam az első nőköltőkről, és egyetértettem Jókaival, aki azt mondta, a nők írjanak csak olyan témákban – szerelem, család, anyaság - amihez értenek, mert tudom: írni csak arról lehet igazán, amit megéltünk. Virginia Woolf is ezt állította. Csakhogy azóta már sokkal több mindent megéltünk, mi nők, mi emberek, és ijesztő belegondolni, hogy még az űrbe eljutottunk, a legfelszínesebb sztereotípiák megmaradtak.
A nőknek a háború alatt megengedték, hogy kocsit vezethessenek, mert nem volt, aki vezessen. Most arra bíztatják őket, hogy legyenek mérnökök és informatikusok, mert nincs elég mérnök és informatikus. Közben pedig továbbra is előfordul, hogy egy nőt a munkahelyén nem kollégának, alkalmazottnak, főnöknek tekintenek, hanem csak egy nőnek. Hogy egy állást előbb kap meg egy férfi, mert azt gondolják ő magabiztosabb, erősebb, jobb kiállású. Hogy amikor egy férfi eltéved egy városban, vagy bedugott konnektor nélkül próbálja bekapcsolni a gépét, azt mondják, figyelmetlen, szétszórt, míg ha egy nővel történik ugyanez, rásütik: nem tud tájékozódni, és buta liba.
„Én tisztellek téged” – mondta a párom az eset kapcsán a telefonba, majd este hozzátette: „Gondolkodtam ezen, és azt hiszem, a nőknek tényleg sokkal nehezebb.”
De mit tehetnénk? Nem hiszek a harcban, mert az mindig győzteseket és veszteseket jelent. Nem fogom állítani, hogy a nő és a férfi egyforma, mert ennek ellentmond a biológia. Azt hiszem, sok sztereotípia is azért áll még, mert akik ellenük harcolnak, elfelejtik beismerni: igenis különbözőek vagyunk. Pedig ha beismernénk, utána már ki lehetne jelenteni: különbözőek vagyunk, de nem jobbak vagy rosszabbak, többek vagy kevesebbek. Olyanok, akiknek egyforma jogok járnak. Például az, hogy amikor a másikra nézünk és hozzá szólunk, legelsősorban az embert lássuk benne.
