Minden olyan idegennek és hatalmasnak látszott. A kétemeletnyire nőtt ablakok, amelyekből a reggeli félhomályba lehetett kitekinteni, az ajtók, amelyeken a kilincs a mellemig ért, a hosszú, visszhangzó lépcsősorok, vagy az előadók, ahol eltűntem másik száz hallgatótársam között. Az első nap arról szólt, mi mindent kell majd tudni és teljesíteni a félév során. Aztán amikor késő délután végre kiléptem az egyetem kapuján – rádöbbenve, hogy a vonatomat már épp nem érem el – csak sétáltam a zuhogó esőben, hallgattam a sugárúti forgalom hangjait, és pocsolyákat kerülgetve megálltam egy-egy antikvárium kirakata előtt. Magamban fáradtan azt számolgattam, hány évet is fogok még itt tölteni, mire ismét beléphetek a középiskolába – tanárként.

Akkor azt gondoltam, ha visszamegyek, minden olyan lesz, mint régen, csak én a tábla előtt állok majd. Tudni fogom, mit kell tennem, mondanom, hiszen már korábban is tudtam. Aztán amikor elérkezett a gyakorlat, és csakugyan ott álltam a diákok előtt, döbbentem tapasztaltam, hogy tévedtem. Semmi sem olyan, mint régen volt. Én féltem, és nem az izgalom okozott problémát, nem a gyerekektől, a tananyagtól vagy fegyelmezéstől tartottam, hanem attól, hogy én csak állok ott, lecsupaszítva, magam számára is ismeretlenül.

Mert mindent újra kellett tanulnom. Azt, hogy ki is vagyok én tanárként. Mit érzek, amikor a gyerekre nézek. Mit mondok váratlan szituációkban. Min nevetem el magam, és mikor leszek dühös. Kiabálok-e vagy hallgatok. Rászólok-e, vagy nem. Mindent. Elölről. Mintha most születtem volna a zöld és barna padsorok, krétaporos és filces táblák, negyvenöt percekben mért hétköznapok világába először. Egy teljesen új önismereti folyamat indult el.

Korábban furcsálltam a tyúkanyó típusú tanárokat, most rájöttem, hogy én is hozzájuk hasonlítok, amiért a tizenöt éves diákokat az én tündérkéimnek nevezem magamban. Csodálkoztam, mennyire ösztönösen vágyom megszeretni őket. Haragudtam magamra, amikor az iskola szabályait tőlem idegennek éreztem, és bizonyos tiltott dolgokat nem tudtam megtiltani. Máskor meg szigorúbb voltam, mint a többi tanár. A saját értékrendemet szerettem volna betartani, de még én is csak akkor ismerkedtem meg azzal, mit is várok el, mit tartok fontosnak.

Aztán mire kezdtem megszokni a tanítást, máris jött a napközi, ahol ismét kezdődhetett a tükörpróba. Újra és újra belenézni, és megvizsgálni, ki is az, aki visszanéz rám. Egy idegen tanár néni, háta mögött a gyerekekkel.

Korábban, olyan tizenhat-tizenhét éves koromban még azt hittem, az önismeret egy folyamatosan fejleszthető és építhető tulajdonság. Mint egy függőleges vonal. Elkezdtem megismerni magam, szorgalmasan olvastam a pszichológiai könyveket, drámapedagógiára jártam, és úgy hittem, most már mindig csak felfelé haladhatok. De tévedtem. Azóta látom, az ember újra és újra ott találhatja magát a függőleges vonal legalján, a tükör előtt. Ismeretlenként.

Mindig újra és újra kell kezdeni. Minden élethelyzetben. Sajnos. De azért lehet, hogy ezek a sok újrakezdések, a sok egymás mellett futó függőleges vonalak valahol, messze a végtelenben: összeérhetnek egyetlen emberré.