Gyerekkoromtól egyik kedvenc elfoglaltságom, hogy a sötétben hazafele utazva figyelem a tömbházak kivilágított ablakait, és mögéjük képzelek életeket. Ha szerencsém van, az elsuhanó buszból látok egy-egy csillárt, a tapéták színét, vagy magasra helyezett képeket, és már be is indul a fantáziám. Családokat teremtek, akik épp együtt vacsoráznak, fiatalokat, akik egymás szavába vágva beszélgetnek, süteményt sütő nagymamát, és álmodozó párokat. Érdekes módon mindig csak boldog, giccsesen szép, bensőséges vagy titokzatos életeket. Olyannak, amilyennek jó részese lenni.

A teázókba, éttermekbe, várótermekbe is szeretek bepillantani. Minden alkalommal, amikor az iroda melletti kávézónál elhaladok, lefényképezem a szememmel a képet, amelyen ráérősen ücsörögnek az emberek újságba vagy beszélgetésbe mélyedve, miközben én munkaügyben rohanok.

Azt hiszem, az emberek arra vágynak a leginkább, hogy részesei lehessenek mindenfélének. Élményeknek, közösségeknek, eseményeknek… vagy egy helynek, ahol ők is egyek a sok közül. Nálam is így van, és miközben kívülről figyelek másokat, majdnem elsiklok afölött, hogy én is részese vagyok az egésznek. Például a nyüzsgő utcának, ahol épp az emberek között próbálok helyet szorítani magamnak, miközben a lámpák ritmusára megindulnak, majd lassítanak a kocsik és buszok, az utcazenészek játéka egybemosódik az árusok ordítozásával, a járókelők pedig egymást kerülgetve sietnek kitudja, hova.

Éppen ilyen a tanárság és az újságírás is. Mindkettőhöz kell figyelem, empátia, a másokkal való folyamatos kommunikáció, az újságírásnál azonban bármennyire is részesei vagyunk az eseménynek, mégis kívülállók, megfigyelők vagyunk, a tanárságban pedig teljesen kontrolálatlanul belefolyunk mások életébe, akár akartunk, akár nem.

Sokszor gondoltam arra a napközis egy év alatt: vajon ha hazamegy a gyerek, eszébe jutok-e? Felmerül-e a vacsoraasztalnál Anikó néni neve – aki aznap rászólt, segített neki a házi feladatban, vagy társasozott vele. Ott vagyok-e az életében, mint egy szereplő – később pedig emlék – vagy láthatatlan maradok, belefolyva az iskola színes-szürke hátterébe, amiről elég annyit mondani: ma sem történ semmi a suliban.

Erre persze sosem kaptam egyértelmű választ. Kideríthettem volna, ha elbújok a lakások ebédlőasztala alatt, és az abrosz takarásában kihallgatom a lekváros-csokifoltos beszélgetéseket. De még így is maradt volna egy tábor, akiket nem vár otthon közös vacsora, csak a gép vagy a tévé, ezért a lelkes vagy szomorú beszámolók kihallgatása is lehetetlen. Náluk egészen mélyre, a gondolataikba kellett volna bekúsznom a válaszért: ott vagyok-e. És ha igen, milyen vagyok? Ki is Anikó néni az ő szemszögükből?

Mindez azonban csak alkalmanként jutott eszembe. Általában éltem a mindennapi öröm-szomorúság -vita-nevetés délutánokat, az apró, rossz-jó történéseket, és vágytam, nagyon vágytam: el. Valahova, egy másmilyen feladatkörbe és helyre. Ahol nincs napközi. Nincs sok rohangáló, ordibáló gyerek.

Aztán amikor elmentem,  rádöbbentem: ahhoz is hozzá kell szoknom, hogy már nincs jelen nap mint nap az életemben a sok rohangáló gyerek. Hogy addig – akár akartam, akár nem – egy közös életet éltünk, ami hirtelen megszakadt. Ezért egyre többször jutott eszembe: vajon emlékeznek-e még rám? Most? És mooost? És egy hónap múlva? Egy fél év után?

Aztán már nem tettem fel a kérdést. Úgy gondoltam, már jóval régebben eljöttem, mintsem azt gyerekfejbe lehetne tartani. Elfelejtettek, mert van épp elég más, amiről beszélni, írni, tudni, gondolkodni kell. Ezért is esett annyira jól, amikor az iskolapszichológus meghívott egy előadásra, amit a gyerekek készítenek, és a bábok azokból a rajzokból készülnek, amiket én csináltam egy délutáni felügyelet alatt a kis varázsló fiúnak, aki szerint a színek olyanok, mint a szavak: sokszor fölöslegesek. Hirtelen eltöltött az a jóleső érzés, hogy mégiscsak számít, hogy valaminek a részese voltam. És talán… azokon a legelső napokon, amikor kétségbeesetten próbáltam követni egyszerre huszonegy gyerek útvonalát az udvaron, vagy azokon az utolsó napokon, amikor a meleg elől a fák alá menekültünk egy hosszú asztal köré, hogy társasozzunk, mások a kerítés mentén ugyanígy betekintettek – ahogy én a kávézókba – és csak annyit láttak: ott bent én éppen részese vagyok egy huszonkét darabkából összeálló egésznek. Valaminek, ami lehet nagyon rossz és lehet nagyon jó, de egy biztos: az enyém – és ha el is lehet rövid időkre felejteni, kitörölni nem lehet. Szerencsére.