Van egy szoba, amelytől mindenki retteg. Egy hely, ahol mindenki személyre szabottan élete legnagyobb félelmével találkozik. Mert nincs olyan ember, akiben ne ébresztene irracionális, szívbemarkoló rossz érzést valami.

Amikor először olvastam erről a szobáról Orwell regényében, elgondolkoztam, engem mi várna benne. Sorra vettem a félelmeim tárgyát - a sötétséget, a feneketlen mély vizet, a betegséget, a halált, a világűrt - míg rá nem döbbentem, hogy ezek közül egyikkel sem találkozhatnék azon a helyen. Nem azért, mert a világűrt, vagy a tenger legmélyebb pontját nehéz volna bepréselni egyetlen szobába, hanem mert ezek csupán súrolják azt, amely mindezekben megbújik, és igazából rettegéssel tölt el: a magányt.

Kiskoromban utáltam az éjszakát, mert a sötétben nem láttam senkit, és attól féltem, én leszek az utolsó a világon, akinek sikerül elaludni. Aztán amikor megtudtam, hogy van olyan része a földnek, ahol később van nappal, hogy sokan éjszaka dolgoznak vagy szórakoznak, megnyugodtam.

Annak sincs nagy valószínűsége, hogy belepottyanok egy borzasztóan mély vízbe, a hullámok mindenkitől elszakítanak, és csak süllyedek és süllyedek, míg le nem érek a tenger- vagy folyófenékre, ahol nem lesz más, csak én. Az űrbe sem hívtak még soha, hogy ott egymagamban a végtelen csöndben kezdjek valamit a félelmemmel. A halál azonban már nehezebb eset, mert egyrészt elkerülhetetlen, másrészt ezer százalékig sosem lehetek biztos abban: lesz-e ott mellettem azon a helyen valaki, akit ismerek. A betegség pedig… nos, az folyamatosan edzésben tart. Mert valahányszor elkezd emelkedni a lázam, és a szervezetem küzd, mindannyiszor bezár engem abba a szobába.

Igen, abba a bizonyos orwellibe. Oda, ahol nincs más: csak én és a félelem. Aztán már nem tudom megmondani, hogy a láztól remegek, vagy attól, nehogy egyszer egyes egyedül maradjak ebben a hatalmas világban.

A napokban is így történt… a párommal mindketten fújtuk az orrunkat, a természetvédőktől tartva le se írom, mennyi papírzsebkendőt használtunk el - bár a százas csomagolások alapján könnyű volt számolni, ahogy fogytak. Megbeszéltük, hogy ilyen állapotban - percenként forgolódva és szipogva - csak egymást zavarnánk az alvásban, ezért ő átment a nappaliba. Én pedig hajnalban arra ébredtem, hogy bekopogtatott, majd belém költözött a rossz érzés. „Annyira félek, hogy egyszer nem leszel itt, és senki más sem, akit szeretek…” - mondtam neki másnap, még mindig küzdve a rosszal, és ő válaszul ennyit mondott: „nem ettél semmit. Kívánj valamit, bármit, és megrendelem neked”.

Én pedig arra gondoltam, talán mégsem a nagybetűs magánytól félek elsősorban, hanem attól hogy elveszíthetem a szeretteimet. Bár az is lehet, hogy a kettő ugyanaz.

Mert a magány nem azt jelenti, hogy egyedül töltesz egy estét vagy egy napot - én ugyanis mindkettőt imádom, mert olyankor szabadjára engedem minden gondolatomat, érzésemet, ötletemet, és csak alkotok, pihenek, repülök. A magány azt jelenti, hogy nincs senkid, akire gondolhatnál, és aki rád gondolna.

Nem tudom, megtörténhet-e ez velem, de a legnagyobb félelmünk pont azért a legnagyobb, mert reális magyarázatokkal, néhány logikus vagy szép gondolattal még nem lehet megszüntetni vagy örökre elfeledni. Az azonban biztató, hogy amint a láz elmegy, az ajtó kinyílik, és én megkönnyebbülve kiléphetek.

Most is jobban lettem, és az új, kevéske energiámat rögtön hasznos elfoglaltságba öltem: elmosogattam a felgyülemlett koszos edényeket. Közben pedig, ahogy tányér tányért követett, és egy pillanatra megálltam szusszanni, arra gondoltam, hogy nem tarthat már, csak pár évig ez a luxus, hogy én egy sima vírus miatt sajnáltatom magam. Ha egyszer gyerekem lesz, aki ugyanúgy küzd a rosszal, rá kell majd vigyáznom. De hogyan lesz erre elég erőm? - ijedtem meg, de csak egy pillanatra, aztán eszembe jutott, hogy fölösleges az aggodalmam. Mert bármennyire is rettegek a magánytól: igazából nem vagyok egyedül. Ha hátranézek, állnak mögöttem. Mellettem pedig valaki, aki ha nem is tud főzni, bármelyik kívánságomat megrendelné nekem.