Már alig voltak az irodában, én pedig még egyszer körbenéztem. Végigsiklott a tekintetem a behúzott függönyökön, az asztalomon és a mindenki szerint ízléstelen kék gyertyamadarakon, amelyeket a karácsonyi bulin kaptam. Arra gondoltam, fog-e bármi változni, amikor egy hét múlva újból belépek. Amikor már feleség leszek. Más lesz akkor ez a szoba?

A legtöbb „lányos” lány onnantól készül az esküvőjére, hogy tud járni. Én is ebbe a csoportba tartozom. Régi, csipkés függönyből vart szoknya, elsőáldozásról örökölt sárguló fátyol, a kézbe egy megfakult művirágcsokor. Ennyi már elég is volt a játékhoz és ahhoz, hogy a fantáziánk beinduljon. Gyerekként.

Felnőttként azonban minden olyan más lett. Próbáltam rábeszélni a páromat és a szüleimet, hogy legyen minél kisebb az esküvő. Elfintorodtam az esküvői magazinokat lapozgatva, amelyek úgy mutatták be a ceremóniát megelőző egy évet, mint egy cukorkákkal és rózsaszín habbal díszített muffint – édesen, színesen, díszesen. Én pedig néha megijedtem, hogy talán nagyon is rossz menyasszony vagyok, amiért nem minden percben erre gondolok, a szervezés terhét boldogan bízom a szüleimre, és nem próbálok hetekig ruhákat. Féltem a szerepléstől, az elvárásoktól, és alig vártam, hogy végre már minél zökkenőmentesebben menyasszonyból feleséggé váljak.

Aztán az apró részletek mégis magukkal ragadtak. A meghívó szövegének megírása, a meglepetés-ceremóniaszámok kiválasztása, vagy a virágdíszek készítése. Néha azon kaptam magam, hogy már alig várom, de még így is elfogott az aggodalom: szerettem volna, hogy az esküvőnk ne legyen besorolható a galambröptetéses, cukormázas, éjféli tangózásos házasságkötések egyformaságába. Hogy olyan legyen, mint mi, és közben mindenki, akit meghívtunk, jól érezze magát. De azt még nehezen tudtam elképzelni, hogyan valósulhatna meg mindez.

Aztán az izgalom egy kis feszültségdombban összpontosult éppen a nagy nap délutánján, én pedig már azon aggódtam, hogy ez fog elrontani mindent, amikor egyszer csak váratlanul és észrevétlenül eltűnt minden zavaró érzés. Valamikor útközben hagyhattam magam mögött, amikor a szüleimmel és a párommal elindultunk a helyszínre – feltűnés nélkül – ugyanis elromlott a kocsi dudája. Apukám azért próbálkozott, már megígérte, hogy ha nem lesz Audi, legalább egész úton dudálni fog, és a kocsiból ki is szűrődött valami halk, keserves nyöszörgés. Aztán az ég megsajnált minket, látva szerencsétlenségünket, és vigasztalásul úgy döntött, majd ő kíséri zenével az esténket. Úgy, hogy azt már mindenki meghallja városszerte. És mire kiléptem a kocsiból az étterem előtt az első lehulló esőcseppek, égdörgések kíséretében, már tudtam: minden a legnagyobb rendben van. És ami ennél is jobb: minden rendben is maradt. Egész éjjel.

Mintha egy varázsburok vett volna körbe, amely beenged és megtart minden benyomást, tekintetet, mosolyt és üzenetet, és egyetlen pillanatot sem enged ki anélkül, hogy észre ne vennénk. És én ennek a buroknak köszönhetően egyszerre tudtam figyelni kifelé és befelé, láttam mindenkit, aki eljött és fontos volt, és nem volt egy elpazarolt pillanat sem. Mindegyik másodpercbe sikerült bepréselni egy egész násznépet, a férjemet és magamat és az összes érzésemet is. Tényleg mintha varázslat lett volna.

Kint sötét volt a vihartól, ömlött az eső, én pedig egy fülsértő dörgés kíséretében feleséggé váltam. Aztán a varázsburokban eltöltött hétvége után visszamentem az irodába, és a boldogságon kívül nem változott semmi. A függöny ugyanolyan volt, a kék madarak ugyanott ültek az asztalon, és a többiek is ugyanúgy beszéltek, rám pedig már másnap vártak újabb feladatok, legyőzésre váró akadályok, izgalmak, örömök és szomorúságok. De azért eközben is jutott idő arra, hogy tovább keressem: miben is más feleségnek lenni, azonkívül a nagyon jó érzésen kívül, ami bennem van.

Aztán lassan kezdtem úgy gondolni, hogy semmi sem más a nagy napnak nevezett esemény óta. De csak azért, mert a változás már sokkal korábban elkezdődött és végbement - mint ahogy a párom is mondogatta már fél évvel az esküvő előtt, hogy ő már most is úgy gondol rám, hogy a felesége vagyok.

Így abba az egy napba nem csak a varázslatnak köszönhetően fért el annyi minden, hanem az éveknek köszönhetően is, amelyek során létrejött egy új pici család: a férjem és én – és egy nagyobb család, amely számunkra az én szüleimet és az öcsémet, valamint a férjem édesanyját, a sógoromat és sógornőmet, és rokonainkat jelenti.

Fotó: Edelmayer Zsolt