Az első próbatanításom végén az „osztályomnak” süteményt vittem. Csak pár hetet voltam közöttük, de úgy éreztem – és a szokás is úgy diktálta, hogy kell adnom valamit. Tőlük csokoládét kaptam, és egy rajzot, amin az egész osztály szerepelt, ahogy elhajózik Odüsszeusz hajóján, amiről együtt tanultunk. Eltettem biztos helyre, még most is megvan.

A második osztályomnak megint süteményt vittem, de ezt kevésnek érezve úgy döntöttem, mindenkiről írok néhány búcsúgondolatot az alapján, hogy milyennek ismertem meg őt, és majd ha felolvasom, ki kell találniuk, hogy melyik kiről szól. Tőlük virágot kaptam, és ami a legjobban esett: érdeklődést és szeretetet. Ezt éreztem a kérdéseikből, a tekintetükből és az integetésükből.

A harmadik osztályomnak, a napközis csoportnak nem adtam semmit. Sokáig gondolkoztam rajta, mit lehetne, de aztán minden ötletem kudarcba fulladt, így titokban, szó nélkül jöttem el. Ők még nem sejtették, hogy ősszel nem találkozunk, én pedig még nem beszélhettem róla, mert nem volt biztos. Az évzárón elsétáltam a termükig, és bekukucskáltam az ajtón. Megállva a küszöbön végignéztem mindenkin, amíg a bizonyítványokat osztották, aztán csendben, észrevétlenül eljöttem. Senki sem vette észre a hiányomat.

Egyedül a dadogós kisfiúnak szerettem volna adni valamit, és vittem is két varázslós könyvet, de mint kiderült: már mindegyiket olvasta. Így aztán csak beszélgettünk, kettesben, az utoljára eltöltött ügyeleten, várva az édesapját. Arra biztattam őt, hogy írjon. Akkor is, ha az apukája butaságnak és időpocsékolásnak tartja.

Aztán eljöttem, és bár sokat gondoltam rájuk, meg voltam győződve róla, hogy a gyerekszív csalfa. Egyik tanár olyan, mint a másik. Pár hét, és már nem is fogok hiányozni nekik többé, és hipp-hopp elfelejtenek...

De nem így történt. Eltelt egy teljes év, és a nyár elején levél érkezett. Egészen pontosan egy e-mail az iskolapszichológustól, benne a szkennelt meghívóval, amely helyesírási hibáktól hemzsegve tájékoztatott arról, hogy bábelőadás lesz, amelyre engem is várnak. Ott volt minden résztvevő aláírása, és az utóiratban a megjegyzés: ha nem érnék rá ebben az időpontban, csak szóljak, és nekem előadják máskor. Mert mindenképp szeretnék, ha látnám.

Nem lehet arról írni, mit éreztem a levél kapcsán. Az biztos, hogy nagyon büszke voltam a dadogó fiúra, akiből nagyfiú lett, elballagni készült, de előtte még megtanult a kisebbekkel egy darabot, amelyet ő írt és rendezett. A bábok egy része pedig azokból a rajzokból született, amelyeket a hosszú-hosszú délutáni ügyeleteken készítettem neki.

Így aztán természetesen szabaddá tettem a délutánomat, és egy évvel később a torkomban dobogó szívemmel beléptem az iskolába. Csodálkozva láttam, hogy semmi sem változott, és amikor benyitottam a pici, fülledt szobába, azzal üdvözöltek: „Anikó néni! Annyira jó, hogy eljött!”

Én pedig meglepetten észleltem, hogy a gyerekek úgy viselkednek velem, mintha csak tegnap köszöntem volna el tőlük. Egyszerre örültem és szégyenkeztem, hogy míg bennük ugyanúgy él Anikó néni, bennem kissé berozsdásodott. Máris nehezebben találtam a szavakat, és megilletődve hallgattam a történeteiket. Úgy éreztem, nem készültem fel erre az egészre.

Kellett volna ajándékot hoznom, szavakat, pillantásokat, az egész múltat, Anikó nénit teljes díszben, hús-vér valójában. Ehelyett csak ültem ott a széken, izgatottan próbáltam előásni magamból a tavalyi tanár nénit, miközben a kezemben elolvadt a csoki, amivel megkínáltak. Szerettem volna megköszönni valamit, de magam sem tudtam, hogy mi is az.

Aztán belépett a szeretett kolléganőm, aki ajándékcitromot tett az asztalomra, amikor megfáztam, és álláshirdetéseket rejtett a fiókomba, hogy segítsen. Rám mosolygott, helyet foglalt, és ő ugyanolyan tanárnő volt, mint mindig. Határozott, figyelmes, aki tudja, mit kell mondani.

Az előadás pedig elkezdődött kettőnknek. Jöttek a varázslók, bátor vitézek, harcoltak a barlangban a kincsért, amit végül mégsem hoztak el, és a történet befejeződött. A tanárnő ajándékot vett elő, és a kezembe nyomta, hogy együtt adjuk át. Aztán értékelte az előadást, és sok-sok szépet és hasznos tanácsot mondott a dadogós fiúnak és a többieknek, majd el kellett mennie. Én pedig maradtam velük. Néztem a dadogós fiút, aki fantasztikus történetet írt, és csak úgy ömlöttek a szavak, a tökéletesen megírt mondatok a papírjára, amelyből az előadás született.

Annyi mindent szerettem volna mondani, de valahogy nem sikerült megfogalmaznom. Végül kiböktem a legkevésbé fontosat:

De miért nem szerezték meg a kincset? Hiszen azért mentek?

Még nem voltak elég erősek hozzá, hogy elvigyék – válaszolta a fiú.

De akkor nem szomorúak? - kérdeztem tovább.

Egyáltalán nem. Tapasztalatot gyűjtöttek, és ez is fontos – magyarázta a fiú, és természetesen igaza volt.

Zavarban voltam. Úgy szerettem volna adni valamit, de semmim sem volt. Aztán a fiú felállt, hogy elbúcsúzzon, és a zavarom tovább fokozódott, mert a hatalmas, sovány tinikezek elindultak, és átöleltek. Én pedig egy pillanatig döbbenten, sóbálvánnyá válva álltam a tudattól, hogy egy 14 éves fiú átölelte Anikó nénit, aztán mégis elindultak az én kezeim is, és visszaöleltem.

Azt mondta, mindent nagyon köszön nekem. Majd odaadta a bábját, a varázslót, amit egy éve rajzoltam neki. Ajándékot kaptam, ami azóta is ott csücsül a könyvespolcon, és arra emlékeztet, hogy Anikó néni nem egy elfelejthető, elásható részem volt. Most is él. Akkor is, ha néha nem találja a szavakat. Akkor is, ha nem visz ajándékot. Vagy akkor, amikor nem is tanít, hanem ír, mert ahhoz van kedve. És akkor is, ha csokis kézzel ül egy bábelőadáson, és szeretne köszönetet mondani, de nem tud. Akkor is.