Készülök a csodára. Kényelmesen elhelyezkedem, kiiktatok minden zavaró tényezőt. Nem vagyok sem éhes, sem szomjas. Nem gondolok semmi másra. Várok… aztán elmarad. Máskor meg minden előzmény nélkül, nem törődve azzal, hogy fogadják-e tárt karok: egyszercsak megérkezik.

Mint a troli, amire reggelente felültem az iskolába menet. Rendszerint még volt pár perc az indulásig – mindenki sietve felszállt, hogy elmeneküljön a hideg elől. Ültünk a kabátban, én a rám váró hosszú nehéz nap tudatában unottan oldalra néztem, és találkozott a tekintetem egy morcos, idős férfiéval. Ijesztően komor ábrázattal nézett a kopott székekre és az emberekre, aztán felugrott a buszra egy fiatalabb férfi, és már mellé is ült. Rögtön el is kezdett beszélni, magyarázott a morcosnak a Zuglóról szóló könyvről, amit éppen akkor szerzett be. A morcos meg csak vágott felé egy sötét grimaszt… hátha.

Csakhogy a fiatal nem vette a lapot. Tovább mesélt, majd kérdezgetni kezdte a morcost: mióta lakik Zuglóban? Szeret-e itt élni? Aztán hirtelen mindenre fény derült: hogy a morcos eredetileg Debrecenben lakott, és azért költözött fel ide, hogy egyszerűbb legyen a fiának meglátogatni, aki külföldön él. Néha hazarepül, olyankor könnyebb, ha kéznél van az apa. Debrecenbe már nem menne utána. Odáig már nem ér el a szeretet.

A fiatal bólogatott. Folyt a szó most már mindkét részről. Beszéltek a kerületről, parkokról, régi épületekről, közlekedésről. Nem, nem panaszkodtak. A fiatal mindennek örült, a morcos meg... a fiatalnak. Aztán elérkezett a második megálló, és a fiatal elköszönt. Öt perc volt az egész. Talán hat. És a morcos elmosolyodott. Eltűnt, és a helyén furcsa mód, egy jókedvű ember ült.

Én pedig úgy szálltam le a következő megállónál, mintha lebegnék. Ragyogó arccal arra gondoltam: ez a nap talán mégsem lesz olyan rossz. Talán ma nem kell keresgélnem az elszökős kisfiút, nem kell kiabálnom, hogy legyen már rend. Mert bármi megtörténhet.

A bármi pedig sokszor meg is történt. Például a szőke kislánnyal, akivel néha kettesben maradtunk az ügyeleten. Olyankor tanítottam őt rajzolni, vagy mesélt a jógaórájáról, táncolt, ugrált, összefirkálta a táblát. Csak egy helyben nem tudott maradni soha. A nagyszülei nevelték a húgával együtt, mert a szülei elváltak, és elvették őket tőlük. Sosem kérdeztem, miért, de egyszer megjegyezte, hogy otthon nem volt válogatós, mindig megette a főzeléket. Amikor nem, akkor az apukája megragadta a hajánál fogva, és belenyomta a fejét a zöldborsóba. Dühös lett, ha nem volt rend az asztalnál. Néha… nos, igen… néha nem bánt jól velük. Anyával se. De anya azért gondol rájuk most is. Sokszor eljön, puszit ad és csinos ruhákat. Nemsokára kimegy Angliába dolgozni, és ha már elrendezett mindent, visszajön értük.

Addig már csak meg kell tanulnom angolul – magyarázta a kislány, és közben röpködött a copfja. Egyszer nyűgös volt és sírt. Máskor meg a nyakamba ugrott és átölelt. Egyszer pedig ültem az üres iskolában, a sápadt padok közt a lámpafénynél, már csak rá vigyáztam, és ő elkezdett énekelni. A kedvencemet, bár ő ezt nem tudta. És akkor a világ megfordult a tengelye körül. Nem emlékszem, hogy hallottam volna előtte bármikor ennyire tiszta, csengő hangot. Mindent bejárt és mindenütt ott volt. Az ablakokon, a székeken, az asztalokon, a táblán, és a bőrömön. Minden az a dal volt. Még én is.

Szerettem volna újra és újra hallani, de csak akkor volt rá lehetőségem. Körülbelül három perc lehetett a csoda.

De – mint minden csoda – ez is örökké tart. Folytatódik valahol, egy másik dimenzióban, ahová bármikor benyithatok, ha eszembe jut, és újra akarom élni. Mert nem csak a tárgyakat, növényeket lehet gyűjteni – hanem az örök pillanatokat is. És az a legfurcsább, hogy ezek tényleg soha nem akkor jönnek, amikor számítok rájuk. Nem a drága utazás alatt, amikor élményszomjasan nekivágok egy ismeretlen helyszínnek, nem a színházban, amikor elsötétül a nézőtér, nem egy alig várt eseményen, amire már hetekkel előre készülök… hanem az átlagos napokon. Amikor egyedül tornázom otthon, amikor belefeledkezem egy dallamba, amikor hazafele sétálok a párommal a lakótelepen. Amikor semmi különöset vagy jelentőset nem csinálok. Akkor jelentkeznek, és azt mondják nekem: a legnagyobb boldogsághoz nem kell sok. Elég hozzá egyetlen ember.