Beömlött a nyári napfény a faltól falig ablakokon, mezítláb mászkáltunk a konyhakövön, és elmentünk egy étterembe vacsorázni, mert úgy éreztük nyaralunk. Aztán, amikor csakugyan el kellett szakadnunk pár napra a Balaton miatt, aggódva zártam az ajtót, nehogy egy betörő fogja az egész lakást, és zsebre vágja.

Ősszel az elsők között voltunk, akik egy fűtött otthonba léphettek be, miután bebarangoltuk a barna levélhalmokkal pöttyözött utcákat, és rátaláltunk a kedvenc utamra, ahol egymást érték a régi kúriák mini angolkertjeikkel.

A télre már előre készültem, december elsején felkerekedtem fenyőágakat vásárolni, barátságot kötöttem minden szembe jövő nénivel, és nagy tervekkel értem haza, hogy életem első, teljesen saját ádventi dekorációját elkészíthessem, felöltöztetve a lakást, mint egy menyasszonyt.

Most pedig minden reggel és este viráglesre indulok. Először kezdődött a cseresznyefával, amit egy tavaszi náthából lábadozva pillantottam meg. Aztán az orgonával, amelyről mindig az anyák napja és a ballagások jutnak az eszembe, jelenleg pedig a rózsák vannak soron. És ahogy reggelente figyelem a buszról a kertekből kinyúló bokrokat, vagy kifutunk a parkba, eszembe jut, hogy lassan körbe ér egy év.

Megtapasztaltunk már minden hónapot, felavattuk emlékeinkkel az egész környéket, és még mindig nem tudunk betelni vele. Mi ezt választottuk. Nagyon furcsa belegondolni, milyen egyszerűen - egyetlen nap alatt dőlt el. Este felfedeztük, reggel felhívtuk, délután meglátogattuk, és estére döntöttünk, csak akkor még nem sejtettük, milyen hosszú időre. Mert a lakás cserélődhet, a kerület és annak ez a része azonban teljesen rabul ejtette a szívünket - bármilyen giccsesen is hangzik mindez.

Azokat pedig, akik a giccset és a romantikus ömlengéseket nehezebben viselik, további próbák elé kell állítanom, mert azt is le szeretném írni, milyen különös érzés volt, amikor először sétáltam egyedül a még üres lakásban és elképzeltem a lehetőségeket. Mindazt, ami itt történhet a halványsárga és fehér falak között. Aztán azt, amikor beköltöztünk, és én - aki amúgy is minden rajzszöggel személyes kapcsolatot ápol - felfedezhettem az örömöt, hogy itt minden kicsi és nagy tárgy, kezdve a törölközőktől és konyharuháktól egészen a porcelánokig, háztartási gépekig, mind-mind az enyém (és a páromé, ha néha igényt tart rá).

Aztán még - tovább feszegetve a giccstűrés határát - azt is meg akarom osztani, milyen jó belegondolni, hogy ez a kettőnkké. És itt most nem a lakásra gondolok, amit csak bérlünk, és nem is a tárgyakra, amelyek - bármennyire is sajnálom - előbb utóbb lecserélődnek, hanem a lehetőségekre. Arra, hogy lett egy saját otthonunk, egy saját kerületünk.

Hétvégén pedig leterítem a parkban a plédem, hanyattfekszem, és felemelve a kezem, leellenőrzöm, hogy még mindig ugyanolyan közel van-e az ég. Annyira, hogy elhiszem, ha eléggé próbálkoznék, talán el is érhetném, hogy lekaphassam róla a kondenzcsíkokat, vagy elfújhassam egyetlen levegővétellel a felhőket. Persze ezek csak lehetőségek. De nem éppen a lehetőség azok, amelyek a legnagyobb boldogságot borítják rá az emberre? - teszem fel a kérdést, ahogy elindulok a fűben, és figyelem az egymással játszó apát és fiát. Eszembe jut, hogy egyszer talán épp itt fog játszani a párom és a gyerekem. Talán éppen így fogja fújni a szél a leveleket, ahogy hazafelé tartok hozzájuk, vagy otthonról lesem őket az ablakból. Talán addigra sikerül teljesítenem több álmomat is…

A legjobb pillanatok, amikor ezek a lehetőségek egymást lökdösve előugranak a képzeletünkből. De sajnos: a lehetőségeknek van egy sötét oldaluk is. Mert lehetőség mindig van a rosszra is. Én pedig amúgy is hajlamos vagyok rettegni olyasmiktől, amelyek baleseteket, betegségeket, vagy magányt hordoznak magukban. Csakhogy… lehetőségek nélkül még mindig szomorúbb élni. Mint ahogy nyomasztóan hatott az az érzés is, amikor a tanári szak végén először éreztem úgy: én már nem lehetek akárki-akármi, a lehetséges tervek beszűkültek az egyetem és az iskolák falai közé.

Pedig a kezünket jó néha felemelni, és számba venni minden eshetőséget arra az esetre, ha egyszer mégis elérnénk az eget.

Addig is minden este csendesen készülődöm, míg a párom megáll a nyitott erkélyajtónál, és mozdulatlanul figyel. Ugye milyen szép? – kérdezi, és én is kipillantok a bokorra, amit reflektorként megvilágít az utcai lámpa. De ezt a bokrot a sárguló levelekkel, téli hóval és rózsaszín virágaival meghagyom neki. „Ne hogy megfázz!” - mondom ilyenkor megszokásból. Igazából azonban boldog vagyok, amiért pillanatokra azt érzem, az eget már nem is szükséges elérni.