Az égboltot mi építjük magunk fölé. Talán természetesnek vesszük, hogy van, mert már elfelejtettük a folyamatot, amikor kemény munkával raktuk össze a részeit, pont úgy, mint amikor a sok-sok tégla házzá válik.

Először megalkottuk a fogalmát. Aztán nevet is kapott. Kapcsoltunk hozzá hiedelmeket – miért ilyen, miért fontos. Jobb híján, tudományok biztos támasza nélkül, erősen hittük, hogy rajtunk múlik, mikor sötétedik be, és mit kell tennünk, ha villámlik. Egész viselkedésrendszert építettünk ki, hogy igazodjunk hozzá. De mi történik, ha az égbolt összedől, mint a rosszul biztosított sátor?

Azért az megnyugtató, hogy ez sosem egyik napról a másikra történik. Mindig vannak apró jelei, ahogy nálam is voltak, csak még nem akartam észrevenni őket. Még erősen tartottam az égboltot az akaratommal. Aztán, 16-17 éves korom határán, amikor hirtelen elengedtem, akkor bum: rám szakadt.

Vallásosan nőttem fel. Este mindig imádkoztam, hétéves koromtól péntekenként hittanra jártam, vasárnap pedig templomba, és ezzel nem is volt semmi gond. Csak azzal, hogy borzasztó szigorú, bigott papunk volt, aki kisangyalok helyett kis harcosokat szeretett volna nevelni. Pont olyanokat, akik tűzzel-vassal képviselik szép és jó szó helyett az egyházat. De izgalmas és vicces történetei is voltak. És persze ott a Biblia példabeszédei, amik gyerekfejjel tökéletes mesék, hiszen van tanulságuk, és tele vannak kegyetlenséggel, titokkal, varázslattal, miközben a végén természetesen a jó győzedelmeskedik.

Az egyik hittankönyvben volt két kép, ami különösen megragadta a fantáziámat kiskoromban. Az első egy széles sétányt ábrázolt, a szélén gyönyörű virágokkal, amikre lesütött a nap. Lehetett rajta kényelmesen bandukolni, de aztán egyszer csak megszakadt, és a végén egy mély szakadék tátongott. A másik képen egy keskeny hegyi út kanyargott a sziklák között az ég felé. Ez a jó út – tudtam meg. Minden szikla egy-egy helyes tettet, döntést jelöl, viselkedési szokásokat, fogalmakat, értékrendet, és mindazt, ami szerint élhetünk.

Csakhogy én a szép út végén tátongó szakadékban sosem hittem. Ha Isten végtelenül jó és végtelen hatalma van, nem engedhet meg ilyen rosszat – gondoltam már gyerekként.

Mégis sokáig hallgattam arról, hogy én ezt másképp gondolom. Méghozzá önös érdekből. Imádtam ugyanis tanítani. Az első gyerkőcökkel és tanítási élménnyel való találkozásom volt 16 évesen a KALÁSZ: Katolikus Lányok és Asszonyok Szövetsége, ahol kérésre megkaphattam a legkisebb korosztályt, akiknek én tartottam háromhetente szombat délelőtt foglalkozást. Drámás játékok, csoportmunka és sok-sok módszer, amiről az egyetemen tudtam meg, mire jó, és miért hasznos, de már előtte is alkalmaztam. Hat kislánnyal kezdtem, pár hónap alatt 11 lett belőle. Egy-egy téma: család, karácsony, szeretet – köré építettem játékokat. Persze a foglalkozásterveket szerettem volna megmutatni a mi idősebb csoportunk KALÁSZ-vezető nénijének, egy idős özvegyasszonynak is, de nem volt rá kíváncsi.

Az alkalmakat a templom melletti paplakban és egyben közösségi házban tartottuk. Emlékszem, kislányként arra, amikor még a templomajtón függtek a tervek, és választani lehetett három csoda közül, melyik épüljön fel a túloldalon. Végül a nagy, hajóra emlékeztető ház nyert. Az, amelyik minket – a kis KALÁSZ-t – egyre többször zárt ki.

Az elejétől éreztem, hogy a papunk nem örül igazán a csoportos foglalkozásoknak, mert fölöslegesnek érzi őket, de nekem csak az volt fontos, hogy beengedjen. Arra nem is gondoltam, hogy kizárhat. De amikor már második alkalommal fagyoskodtam kint a kapu előtt egy kislányhaddal magam körül, és hiába csengettem – semmi válasz… – elhatároztam, hogy megkérdezem erről. Nem akkor, amikor nincs ott más, mert kitérne a válaszadás elől – erre is volt már példa – hanem a hittan elején, amikor a többiek is ott vannak. Így is lett. 11 középiskolás diák ült le azon a pénteken, sokuknak a húguk hozzám járt, így nem lehetett meglepetés számukra, mi történt. Ahogy elhelyezkedtünk, feltettem a kérdést, amire azt a választ kaptam, hogy nem csöngettem. Hogy természetesen otthon volt, ahogy megbeszéltük. Hogy én hazudok.

Visszaemlékezve, ez volt az a pont, ahol csak egy 16 éves tinédzser dönthet úgy, ahogy én akkor. Mert abban a korban még maximálisan az igazság számít. Még meg akarjuk jobbítani a világot. Ma már mást is figyelembe vennék. Főleg a kényelmemet. Hogyan egyszerűbb dönteni, és miből lehet a legkisebb bajom? De akkor még ilyen szempontok nem léteztek. Akkor csak az számított, hogy ez nem igaz. Ezért automatikusan, szinte ösztönösen felálltam, és azt mondtam: akkor én most elmegyek.

Döbbent csend fogadott egy másodpercig. Aztán a pap elvörösödött, felugrott, kicsapta előttem az ajtót, és én felszegett fejjel kimentem. Jött utánam, kinyitotta a kaput is, és amint kisétáltam rajta, utánam kiáltotta: soha többé nem akarlak látni a környéken!

Így csak azért is elven a következő misén ott ültem a padban, az első sorokban, feltűnő helyen, ő pedig arról prédikált, hogy az ember tévedhet, és ha bocsánatot kér, akkor megbocsátanak neki. Nem tudom, nekem szánta-e a sorokat, arra biztatva, hogy én kérjek bocsánatot, amiért eljöttem, de ez a gondolat csak még makacsabbá tett.

Eltelt még egy-két alkalom, néhány misés vasárnap, aztán, amikor elég bátorságom lett, végérvényesen megváltozott minden.

Talán senki sem érti, milyen nehéz úgy dönteni, hogy többet nem megyek misére. Mert ez akkor szimbolikus jelentéssel bírt. Azt jelentette: megváltoztatom a szokásokat, felülbírálom az értékeket, amik szerint eddig éltem. Nem azért, mert haragszom, hanem azért mert muszáj. Addigra ugyanis a kereteket már csak képzeletben tartottam fenn. Ilyenkor pedig nem csak arról van szó, hogy egy új értékrendet kell felépítened: újrafogalmaznod, mi a jó, mi a rossz, mi az, amit valóban nem tennél meg, és mi az, amiről csak azt hitted, hogy nem szabad. Azt is jelenti, hogy egy csomó apró szokás, rituálé, amire a napok és az élet épült, megszűnik, és hirtelen ott áll az ember keretek nélkül, és nem tudja, mit kezdjen a vasárnap délelőttjével.

És akkor még nem beszéltünk a körülöttünk élőkről, akiknek ezzel szintén felborítjuk az életét és a szokásait. Ők jogosan szeretnék, ha minden a régi kerékvágásban menne tovább, de ez többé nem lehetséges. Nem azért, mert nem akarom. Hanem azért, mert megszűnt minden, amire azok a szokások épültek.

Félreértés ne essék. Nem azért történt mindez, mert egy pap hazudott. Még csak nem is lehet hibáztatni őt mindenért: egyedül volt, magányosan, depresszióba zárva, elveszítve az apukáját és a támaszait.

Nem csak miatta történt mindez. Miatta zárult le ilyen hirtelen és tragikusan, de belülről kezdődött el. Azzal, hogy a vallás egyes elemeiben kételkedni kezdtem, és az egyházközösségünkben sok minden külsőségekre épült. Természetesen ezzel nem az egyházat akarom minősíteni, csakis azt az egy közösséget, amit én megismertem. Hogy ezt nem csak így, külsőségekből építkezve lehet, bizonyítja sok más közösség és a hihetetlen nyugalmat és szeretetet árasztó Ferenc pápa is.

De nálunk, a mi templomunkban nem így volt. Különös tapasztalat volt, hogy az osztályban, drámaszakkörön, néptáncon, bárhol kiálltunk egymásért – de pont a katolikus közösség, a hittanosok nem. Ők csak hallgattak. Akkor azt gondoltam: gyávák. A KALÁSZOS idős hölgy is csak annyit tudott mondani, hogy tévedett velem kapcsolatban. Hogy mégsem feleltem meg a feladatra, mert nem vagyok sem jó, sem erkölcsös, csak egy hazug, gonosz, hitetlen, álszent… lány. Nem emlékszem, hány jelzőt sorolt fel, de tudom, hogy akkor nagyon hosszúnak tűnt a lista. Csak ültem, borzasztóan igyekeztem mosolyogni, hogy ne látszódjon, mennyire fáj, hogy mindezt azok előtt a gyerekek előtt mondta, akiket addig tanítottam. Úgy éreztem, ezekkel a szavakkal most kárba megy minden, amit addig nekik adtam. Megaláztak a tanítványaim előtt. Aki tanár, tudja, milyen érzés lehet ez.

Az égbolt összedőlt, de nem történhetett másképp. És rám a romok alatt is vigyáztak. Egyik barátom mondta nemrég, hogy Isten a szeretet, amit azoktól kapok, akik vigyáznak rám. És én tudom, hogy rám tényleg mindig vigyáztak. A szüleim. A barátaim. Persze új égboltot nekem kellett építeni, és nagyon lassan ment és megy. Sokszor úgy érzem, sosem lesz kész. Azt hiszem, nem is lehet. Ezt az egyet irigylem néha a régi életemből. Úgy érzem, akkor készen kaptam. Most viszont minden nap meg kell érte küzdenem. De eddig még sosem egyedül. Ebből pedig egyértelműen tudom: Ő most is szeret, és vigyáz rám.