Látod, alszik már az őzike… a medve… és a mókusok is – mutatott apukám a porcelánállatokra a vitrinben, ezzel próbálva alvásra ösztönözni kiskoromban. Minden este felkerekedtünk, és végigjártunk minden egyes polcot, egyenként leellenőrizve saját miniatűr állatkertünket. Azt hiszem, akkor kezdődött minden. Legalábbis ami a tárgyakhoz fűződő viszonyomat illeti.

Azóta is, ha valakihez látogatóba megyek, szeretem megfigyelni a részleteket. A takaró mintáját, a könyvespolc sarkán árválkodó törött karú kancsót, vagy a gombócba gyúrt koszos zokni az asztalon. A tárgyak nekem mindig is az emberekhez tartoztak és róluk meséltek.

Ezért maradtam kapaszkodó nélkül, amikor egy ismerősömet meglátogattam, és nem volt nála semmi. Üres, fehér falak, egy nagy üvegasztal, színes matracok a földön, mintha most költöztek volna be a férjével, miközben már legalább fél éve éltek itt. Sőt, ide várták a babájukat is. Mutatták a magzat fényképét boldogan, de én csak az üres teret tudtam nézni döbbenten, mert semmi sem árulkodott róluk.

Mégsem szóltam, mert tudom, mi lett volna a válaszuk: a tárgyak eldobhatóak és felcserélhetőek. Csak az ember számít.

De én sosem értettem ezt az elvet, ami arra épít, hogy ne tegyük magunkat függővé apró, eldobható dolgoktól. Hogy ne legyen semmink, mert így lehetünk szabadok és belülről gazdagok. Néha arra gondolok, nem azért találják-e ki ezeket az emberek, mert kell valami szép és praktikus magyarázat arra, hogy nem tudnak kapcsolatokat kialakítani a tárgyakkal. Én ezzel szemben – beismerem – szenvedélyes gyűjtő vagyok (aminek a párom látja a kárát, azaz az egyre fogyó helyet).

Az első kapcsolatom Kinga babával indult. Egy barna szemű, hosszú szempillájú, kopasz csecsemővel, aki olyan gödröcskés arccal tekintett a világba, hogy muszáj volt átölelni. Két évesen kaptam, és onnantól kezdve a társammá vált. Jött velem minden nyaralásra és a kórházba is. Hat évesen hozzábújva aludtam a fehérségben a sok idegen beteg gyerek között. Őt tologattam a játékbabakocsiban is a tó körül, amíg anyukám az öcsémet altatta az igaziban. Aztán amikor már elég nagy lett a testvérem, ő lehetett az apukája: Papi.

Attól kezdve, hogy velem volt, minden álmomat, vágyamat Kinga babával játszottam el. Ha ránézek, látok benne egy darabka Anikót. Ahogy Ceciliben, a plüsscicában is, akinek saját kosara és tányérja volt, és az igazi macskát helyettesítette a tömblakásban. Vagy az első saját otthonunkban a párommal, amelyet folyamatosan gondozok, díszítek, és aki egyedüli tanúja volt lánykérésnek, fáradt, ágyba dőlős napoknak és táncolós, filmezős estéknek. De a sokszor maszatos laptopom, vagy szalvétaragasztós faliképem, a gyöngysoraim és a sarokban ülő tescosmaci is mind-mind én vagyok. Legalábbis egy parányi darabkám.

Én így látom a világom. Tárgyakkal, amelyek a részeim. És nem az a lényeg, hogy ezek csak akkor élnek, ha rájuk nézek, és emlékek jutnak az eszembe, vagy nélkülem is, ha én nem vagyok jelen. Csak az a fontos, hogy ne tagadjam meg őket. Mert nem csak a körülöttem élő emberek, hanem a körülvevő tárgyak nélkül sem lehetnék ugyanilyen. Amilyen most vagyok.