Bárcsak én is tökéletes lehetnék… - sóhajtok fel néha. Például amikor rohanva érkezem a bőrgyógyászhoz, lihegve, sűrű elnézések között babrálok a pulcsim gombjaival, a nyakláncom is nagyon útban van, ezért leveszem, de fogalmam sincs hova tehetném, ezért végül lerakom az orvos asztalára. Vörösödök, és közben arra gondolok, mennyire szeretném, ha mindig komoly, megfontolt benyomást keltenék, ahelyett, hogy inkább folyton nevetségesnek érzem magam.

Aztán persze azt is szeretném, ha az a reggeli frissesség, csinosság és összeszedettség, amivel kilépek az ajtón, és felszállok a buszra, minél tovább megmaradna, és nem kéne hazafelé azt éreznem, hogy kócos, fáradt, zilált vagyok, és elvesztettem azt az Anikót, aki munkába indult.

Meg persze azt is szeretném, ha tudhatnám, hogy vajon az emberek első benyomásra milyennek látnak. Nem egy pöttöm, babaarcú, naiv manónak-e?

Azt is nagyon szeretném, ha bátrabbnak tűnnék, ha a sajtótájékoztatón, amikor jelentkezem, bemutatkozom, és kérdezek valamit az államtitkároktól vagy főigazgatóktól, nem pirulnék el attól, hogy egyszerre 30 szempár szegeződik rám.

De legjobban azt szeretném, ha olyankor, amikor a harmincadik cikket olvasom ilyen felütéssel: „még csak 25 éves, de már sikeres vállalkozása, két regénye, 1 kislánya és három állása van, jelenleg pedig épp egy izgalmas projekten dolgozik” nem érezném azt, hogy borzasztóan le vagyok maradva. Hogy lám, 27 éves lettem, és még semmi „rendkívülit” nem helyeztem le arra a bizonyos képzeletbeli asztalra.

Erről persze szintén számtalan, unalomig ismételt cikk született már: hogy ma mindenki rohan, hogy nem csupán le szeretnék hozni a csillagot az égről, hanem lehetőleg azonnal, egy szempillantás alatt akarnak a csillagoknál lenni, és ha már így alakult, nem csak a csillagokat, de rögtön a holdat is lekapnák, és magukkal hoznák a földre. Aztán akiknek a bűvészmutatvány sikerül, elmesélik, hogy nem is volt olyan nehéz. Hogy csak tehetség, szorgalom, kitartás és szerencse kellett hozzá.

Én pedig beállok a sorba, küzdök, szorgoskodom, kitartok és várom a szerencsét… aztán:

elszégyellem magam. Mert megfordulok a metrón, és látom, hogy egy fiatal csak két bottal és segítséggel közlekedik, mégis rámosolyog a párjára. Én meg elégedetlenkedem, miközben a napok kilencvenkilenc százalékában boldogan kelek és fekszem le. Mert a helyemen vagyok. Egy centivel sem arrébb, hanem pontosan ott, ahol lennem kell. És fogja a kezem, akit a legjobban szeretek. És azt csinálhatom, amitől örömömben kiugrok a bőrömből.

Közben tudom, hogy a mi világunkban mindennek két oldala van. Így még egyik nap hatalmas nyugalommal és boldogsággal gondolok arra, hogy milyen jó, hogy egész nap írhatok, hogy négy különböző lapba alkotok, hogy oda mehetek haza, ahol a lakás minden kis szegletét szeretem, hogy felhívhatom a családom, és utána a párommal – nem sokára férjemmel - alhatok el. Addig egy másik nap azon jár az eszem, hogy keveset keresek, hogy mi lesz, ha az egyik tervünk rosszul sül el, ha nem sikerül elérnem, amire még vágyom, és leginkább: hogy el ne veszítsek senkit, akit nagyon-nagyon szeretek.

És ilyenkor leülök, és kiírok magamból mindent ide. Vagy elmesélem. Leülve esténként a vacsoraasztalhoz, ahogy szoktam, belekezdve egy végeláthatatlan regénybe, amit „szegény” páromnak kell bólogatva végigülni. „Veled mindig történik valami” – mondja ilyenkor, én pedig folytatom, mert persze még mindig nem tartok a végénél.

De vannak pillanatok, melyeket csak megkísérelni lehet szóban vagy írásban elmondani. Amik hirtelen rohannak meg, mindegy, hogy hol vagyunk, és mit csinálunk épp. Belénk költöznek, elöntenek, és csak annyit súgnak: én most nagyon boldog vagyok.

Én pedig olyan szerencsés vagyok, hogy rengeteg ilyen pillanatot tudok letenni a 27 éves képzeletbeli asztalra. Minden egyes nap. Ahogy a gép fölé hajolok a munkahelyemen híreket figyelve, ahogy egy rendezvényen jegyzetelek, és érzem, hogy ebből egy jó cikk lehet, ahogy bevackolom magam esténként a laptop elé, hogy a szüleimmel beszélgessek, és ahogy az ágyon ülve elkezdünk egy új filmet a párommal, aki felém fordul, és azt mondja pár centire tőlem: „gyere már közelebb!” Aztán már ott is vagyok. Pontosan a helyemen.