Ádi nem volt nagyon jó tanuló. Nehezen ment neki a számolás. Hiányzott a szorgalma, és hamar elkalandozott a figyelme. Mindig elfelejtett dolgokat. Például inni. Egyszer írtam is az anyukájának az üzenőben, hogy Ádinak gyakran fáj a feje délután, mit csináljak? Kaptam is a választ, hogy szóljak neki mindig, hogy igyon. Így aztán ezt is hozzáírtam a képzeletbeli listámhoz, amelyen huszonegy gyerek szokásai, szükségletei, kívánságai, napi feladatai szerepeltek.

Mindeközben Ádi nem volt rossz tanuló sem. Nem szólt be órán, megcsinálta a házi feladatot – ha nem felejtette el. Ült a padban, szépen, rendesen, átlagosan. Néha azért rendetlenkedett, beszélgetett picit, hogy rá lehessen szólni. Első ránézésre tehát ő volt az Átlagos Gyerek, akit a pedagógiai nagykönyv szerint lehet tanítani, fejleszteni, fegyelmezni. Sőt: meg is lehet róla feledkezni. Mert nincs vele különösebb gond.

El kellett telnie néhány hónapnak, amíg észrevettem, hogy Ádi azért jóval több ennél. Néha pirulva gondoltam bele, hogy még én is tanulhatnék tőle. Mert neki volt valamije, amije senki másnak a teremben. Egy hihetetlenül pontos és megbízható hangocska, ami mindig megmondta, mi a helyes. Egy olyan szilárd értékrend, amelynek a következtében mindig automatikusan és természetesen tette a jót. És még én néha - főleg eleinte - kétségbeesetten süllyedtem a hajómon, össze-vissza lapátolva a vizet és mentve a menthetőt, ő magabiztosan átlépett egy mentőcsónakba.

Segítségül is hívtam hát, ha az ablakon kiugrálós, elszökős, ordítozós, verekedős fiúról volt szó. Csak annyit kértem: Ádi, segíts, kérlek! Nem akar lemászni a fáról, és bejönni velünk! Akkor Ádi velem tartott, és mondott egy varázsszót. Nem mindig használt. De többször igen. Ádit soha nem bántotta és neki szót is fogadott.

Persze, aki úgy képzelné, hogy Ádi egy stréber kisfiú volt, aki csak meg akart felelni a tanároknak, és ezért vette át a kezemből az uzsonnás tálcát, és ezért kért bocsánatot, ha „rendetlenkedett”, és ezért kosarazott velem és a kiközösített „lányos” kisfiúval, az téved. Egyszerűen azt tette, amit jónak érzett. Egyszer például egy vöröseslila monoklival és egy igazgatói intővel érkezett a napközibe. Amikor érdeklődtem, elmesélte: elege lett abból, hogy az osztály szokásos három-négy fiúja úgy képzeli, nekik mindent lehet, és megint úgy nyertek a tornaórai fociban, hogy csaltak, ezért egy csöppet sem bánja, hogy beszólt nekik, és végül összeverekedtek az öltözőben (megjegyzem: egy nála kétszer akkora, 18 évesnek kinéző osztálytársával).

Pepe ezzel szemben sosem állt ki másokért vagy magáért, de nem is bántott senkit. Pöttöm gyerekként elbújt a fiúrengetegben, rendkívüli ésszel, aranyos, göndörfürtös fejjel, ami mindig egy nagyobb fiú hóna alatt kötött ki, amint elfordultam. Folyton „gyilkolták” őt.

Bevették a csapatba, de azért mindig ki is lógott egy kicsit. Nemecsekre emlékeztetett, és Ádihoz hasonlóan neki is egy belső értékrend mondta meg, hogy mit tegyen, és ehhez még rendkívüli intelligencia is tartozott. Neki soha nem kellett segítenem a házi feladatban. Néha megkértem, hogy ő segítsen másoknak. A könyvei és füzetei rendszerint a tanári asztalon landoltak, hogy senki ne másolhassa le a pad alatt.

De nem csak ezek miatt lógott ki a sorból. Hanem mert egyedüliként a fiúk közül: mert gyerek lenni. Mert négykézláb rohangálni a fűben, papírrepülőkhöz motorhangot adni, és játszani, játszani, játszani. Vele is sokat volt a káromkodós, verekedős, fáramászós kisfiúm. Figyeltem, hogyan hatnak egymásra, és persze megnyugodva láttam, hogy nem tévedtem: Pepéről lepergett minden, ami a kisfiúban problémás volt. Sőt, a kisfiúról is. Nem is mert volna ilyen játszópartner mellett káromkodni, verekedni…

Egyszer a többi fiú elkezdte Pepét csúfolni, hogy ő biztos fél minden ijesztőtől, és nem engedték be a játékba. Akkor leküldtem az uzsonnáért, majd kicsit később észrevétlenül – már amennyire egy tanár lehet észrevétlen – kimentem elé a folyosóra. Csak titokban mertem megkérdezni, tudják-e a szülei, hogy bántják őt az osztálytársai. Nem akartam zavarba hozni a többiek előtt, és amúgy is az a típus volt, aki soha nem nyílt meg nekem, mert az „ciki” lett volna. Még hogy egy tanár vigasztalja!

Most is csak felnézett a vajaskenyeres tálcát tartva, és eltöprengett azon, válaszoljon-e. Végül kibökte: „igen”. „És mit szólnak?” – kérdeztem. „Semmit” – vont vállat ő, aztán megsajnáltam, és beengedtem a terembe. Mert ebben a semmiben bármi megbújhatott. Az, hogy a szülei arra bíztatják, védje meg magát egyedül, vagy az, hogy sajnálják, de fogalmuk sincs, mit tehetnének. Én se tudtam, mert a kisfiú ragaszkodott hozzá, hogy ne avatkozzak bele, és ne védjem meg. A maga csatáit egyedül akarta megvívni, csak más eszközökkel, mint Ádi.

Ilyenek voltak ők, az „átlagos” gyerekek. Ádi és Pepe. Azok a kisfiúk, akikről a tömegben, a tengernyi feladat között a legkönnyebb elfeledkezni, mert kevés gond van velük, és sosem kérnek segítséget. Mégis: nem tehetjük meg, hogy megfeledkezünk róluk. Aki ezt teszi, nem csak a könnyebb és boldogabb hétköznapokról mond le, hanem arról az érzésről is, amely rádöbbent: bizony egy gyerektől is lehet tanulni. Mert néha kevesebb megalkuvással, kevesebb gyávasággal néznek szembe az akadályokkal, és nem lehet őket megingatni. Azóta is, ha rájuk gondolok, egyetlen kívánság fogalmazódik meg bennem: ha nekem is fiaim lesznek, olyanok legyenek, mint Pepe és Ádi. Szigetek a hullámok között.