Tavaly januárban volt egy mélypont. Akkor keltem fel úgy, hogy felülve az ágyban émelygés és rosszkedv fogott el, ha az előttem álló munkanapra gondoltam. Két lehetőségem volt: hogy nem megyek be, vagy olyan gyorsan pattanok ki az ágyból és kapcsolok be valamilyen zenét, hogy mire a rosszkedv körbenéz, már csak hűlt helyemet találja az ágyban. Én mindig a másodikat választottam. Gyakorlattá vált, hogy reggel meghallgatok néhány kedvenc – sosem szomorú – számot, aztán elindulok a 10-15 perces kihalt gyalogúton, ahol – ha tehetem - hangosan énekelek.

A tél eltelt így, de tavaszra ez szép lassan átalakult. Akkor már nem a rossz, hanem a jókedv költözött belém, amikor tíz lépésre a házunktól elkezdtem egy népdal első sorát. De még ekkor is előfordultak az iskolában negatív pillanatok, amikor nem volt más kapaszkodó csak a magamban elindított dallam, amit újra és újra lejátszottam, hogy erőt gyűjtsek.

Ezért is mosolyodtam el, amikor egy díjátadón a nyertes pályázatú középiskolás lány magabiztosan és a korábbi idős előadókat meghazudtoló nyugalommal fellépett az emelvényre, és kijelentette: jó lenne, ha minden ember: a villamosvezető, a virágárus is feltenné a kérdést magának: miért szeretem ezt csinálni? Miért dolgozom én minden nap?

Istenem – gondoltam magamban – vajon hány szerencsés villamosvezető vagy virágárus van, aki erre pozitív választ tud adni magának? Ha az ember nem tesz fel ilyen kérdést, annak egyetlen oka van: lelombozná az igazság.

Mégis magával ragadott a lány beszéde, mert a naivitáson kívül volt benne valami, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ezt a valamit pedig már más tizenévesekben is felfedeztem, és ha nem is szabad általánosítani, mégis megállapítottam magamban: a tizenévesek nagyon is különböznek tőlünk, huszonévesektől. Ők egy egészen más nemzedék.

A szüleim korosztálya még nem mert álmodni. Mi már igen, csak éppen kulcsunk nem volt ahhoz, hogyan is valósíthatnánk meg azt. Nem is lehetett, mert senki sem tanított meg rá. Görcsösen szorítottuk magunkhoz az elképzelésünket, de annak beteljesülését a távoli jövőre bíztuk. A mostani középiskolások… ők mások. Ők el is hiszik, hogy sikerülhet. És ha már elhittük, nem félig kételkedve, reménykedve, talánokat hajtogatva, hanem teljesen és komolyan, akkor már nem azon töprengünk: hogyan lehetséges, hanem azon, milyen lépéseket kell megtennem az eléréséhez.

Ebben lehet a különbség. Bár előfordulhat, hogy a látszat csal. Könnyen megeshet, hogy csak azért hiszem, hogy a mostani tinik mások, mert újságíróként lépten-nyomon tehetségekbe botlom. Olyanokba, akik tizenévesen konferenciát szerveznek, robotot terveznek, külföldi iskolában tanulnak, pályázatokat nyernek, és közben pontosan tudják, mit szeretnének és fognak csinálni öt, majd tíz év múlva.

Igen, lehet, hogy ők majd jogosan és bátran tehetik fel a kérdést: Miért is dolgozom én minden nap? És persze az is lehet, hogy tévedek, és ők se különböznek tőlünk, és nekik is lehetnek olyan periódusok a munkájukban, amikor magukban dúdolva újra és újra lejátsszák ugyanazt a dallamot, hogy elűzzék a rosszkedvet. Mégis, ha elbizonytalanodom, az ő hitükbe kapaszkodom. Szükségem van rájuk, hogy azt mondhassam: amit elképzeltem, az igenis lehetséges.