Álmomban kacsát pucoltam. Ültem egy hokedlin, téptem a kacsa tollát, és nagyon szép volt. Még sosem láttam ennyire tiszta, fehér, gyönyörű tollakat! Szerintetek mit jelenthet? – kérdezte a nagymamám, és ez olyan pillanat volt – annyira nem megszokott –, hogy egyszerre néztünk egymásra az öcsémmel. Akkor még nem tudtuk, de mindketten utoljára láttuk őt. Ahogy átszellemült arccal csodálta a fehér tisztaságot. És amikor már nem volt velünk, elsőként ez jutott az eszünkbe. A fehér tollak, melyeket álmában látott, mielőtt meghalt.

Mert ő az a típus volt, akinek nem a szép, hanem a praktikum és rend jelentette a legtöbbet. Minden kabátjához színben passzoló sálat és kesztyűt vett fel, hatalmas gonddal szedte le a porszemet a szoknyájáról, a hajához pedig tilos volt nyúlni, nehogy összekócolódjon. De mindez inkább a megbonthatatlan, tökéletes rendet szolgálta, mintsem a szépséget. Az ő életében minden pontosan kiszámított és tiszta volt. A hét napjait beosztotta. Hétfőnként járt orvoshoz, kedden fodrászhoz, szerdán vásárolni. Miénk volt a csütörtök csokoládéval és játékkal. Leült a fotelbe, nézte, ahogy foglalatoskodunk, hallgatta a történeteinket, vagy ő mesélt nekünk, aztán elbóbiskolt. Minden egyes héten. Ugyanúgy.

Ezért volt meglepő, hogy akkor, egyszer, a szépet úgy ejtette ki a száján, mint valaki, aki megpillantotta élete legszebb táját. A tengert, a hegytetőt, vagy a sivatagot, amelyet addig csak képkeretben láthatott. Mi pedig az öcsémmel megismerhettünk még utoljára egy másik nagymamát. Azt, aki felfedezi egy tiszta, fehér tollban a szépséget, és beszélni is tud róla.

Meglepetten, átéléssel. Bár az is lehet, hogy csak mi nem vettük észre, és már korábban is látta, és mesélt róla. Mint a gyerekkoráról, amikor reggel egy szál kombinéban, mezítláb szaladt ki tejet inni. Hófehér tejet. Vagy amikor arról beszélt, hogy csak úgy, önmagában milyen finom is volt régen egy szem kockacukor. Amely édesfehér, és lassan elolvad a szánkban.

Amikor leírtam a páromnak, milyen volt a mamám, ő azt mondta: most már értem, kitől örökölted a tisztaságmániádat. Én pedig – bármilyen furcsa is – tényleg csak ekkor jöttem rá: valóban sokban hasonlítunk. Én is megtervezem előre a napjaimat, és azt vallom: mindennek megvan a helye az életben. A feladatoknak, a cipőknek, a mozdulatoknak és annak a füzetnek is, amelyet egyik percben a párom lerak valahová otthon, a következőben pedig már el is tűnik onnan. Hogy hová? Természetesen a valódi helyére, ahova a cica helyett egyszerűen én pakolom el. A párom pedig csak sóhajt, és elvisel így. Ahogy én is úgy szeretem őt, hogy nem örökölte ezt a hatalmas, mindenre kiterjedő rendszeretetet, pedig neki is lett volna honnan.

A papájától.

Csak a nagymamáimat ismerhettem meg, ezért nagyon jólesett, amikor Feri bácsi azt kérte, mostantól hívjam Feri papának. Én pedig, először kicsit bátortalanul mondtam ki, aztán egyre gyakrabban és nagyobb örömmel emlegettem így: papa.

Ő is olyan ember volt, aki a szekrényben listát tartott az öltönyökről és az egymásra hajtogatott sálakról. Úgy élt, ahogy a század eleji pesti úriembereket elképzeltem. Pedánsan, tisztelettudóan, figyelmesen, büszkén. Körülötte hatalmas rend, és sosem láttam másban, csak ingben. Néha meglepett egy különös információval, például hogy télen, a mínuszokban is nyitott ablak alatt alszik. Én pedig csak csodáltam, milyen erős. Sosem láttam, hogy elhagyta volna magát. Felszegett fejjel járt. Hétvégeken sétált a belvárosban, megnézte az újjáépült budai korzót, és fényképeket készített emlékbe. Rengeteg képet. Olyan sokat, hogy egy hét is kevés volna mindet átnézni. Pedig a papírba zárt tájak és emberek – úgy hiszem – mind-mind látták azt a szépet, amit a nagymamám is álmában. Mert persze – a történtek után öcsémmel egyetértettünk abban – a fehér tollak nem voltak véletlenek.

Lehet, hogy neki szóltak arról, hová fog nemsokára indulni, de az is lehet, hogy nekünk. Talán üzentek valamit, amit csak hosszas munkával fejthetnénk meg. Az életről, és arról, hogy mi van utána. Vagy arról, mi van előtte.

Feri papa nem beszélt ilyesmiről. Az ő kérése érthetőbb nyelven szólt. Tavaly nyáron, éppen egy évvel ezelőtt, amikor eljött hozzánk az első otthonunkba, odahívott magához, hogy szeretne tőlem valamit kérni. Kíváncsian álltam elé, vajon mi lehet az. Rám nézett, és bár elmosolyodott, mégis komolynak tűnt. Látszott, hogy fontos a számára az, amit kérni fog. „Vigyázz erre a picurra, mert szüksége van rá” – mondta, és a párom felé mutatott. Én pedig visszamosolyogtam, és megígértem. Vigyázni fogok.