Ki dönt arról, hogy valakiből mi lesz? Hogy hogyan fog beszélni, érezni, gondolkodni? Hogy bűnös lesz egy életen át a börtönben, mert embert ölt vagy erőszakolt meg? A párom szerint az ilyen sorsok bizonyítják, hogy nincs isten és túlvilág, mert ha lenne, ezt nem engedné meg. Szerintem meg: ha még a túlvilágot is kispóroljuk a jövőjükből, mi marad akkor nekik?

„Anikó néni, délután megmutatja, hogyan kell ezt hajtogatni?” – kérdezi tőlem a világ legkedvesebb hangján a könyvtárban a kisfiú, és áll előttem, kezében egy nyitott könyvvel, nagy kék szempárral.

„Igen. Mindenképp vedd ki ezt a könyvet, és akkor elkészítjük” – mosolygok rá, neki pedig felcsillan a szeme, és elégedetten leül a másik kettő közé. Ekkor felé fordul a kövérsége miatt piszkált kisbocs, és tárgyilagosan megkérdezi tőle: „Nem ez a póló volt rajtad tegnap is? Meg kedden és hétfőn is?”

Veszélyt érezve odafordulok, és látom, ahogy a kék szemek megváltoznak, mintha egy pillanat alatt fagyna be a tó. Megkeményedik a fiú tekintete, és a kékség egyre távolabbi, megközelíthetetlen világgá alakul. Én pedig tudom, hogy erre a napra már minden elveszett. Már nem lesz közös hajtogatás.

„Nem, nekem több ugyanolyan pólóm van” – feleli kényszeredetten a kisfiú, amire a kisbocs végignéz a koszfoltos, szakadt, sárga csíkos pólón, és kételkedve megrántja a vállát.

Aztán csöngetnek, és ahogy a fiúhoz szólók, hogy indulunk, már nem érek el hozzá. Dacosan rám tekint, és a világ legutálatosabb hangján rám förmed: „Nem érdekel!” Aztán a délután folyamán mindenkinek beszól, verekszik, az udvaron a fekete kapucniját a fejére húzva kőröz egyedül, egy ki tudja honnan szerzett farönkkel hadonászik, a leckeírás alatt feldönti a bútorokat, csapkod, ordít, ki akar mászni az ablakon.

„Mint egy bűnöző, úgy mászkál itt! Biztosan nem normális” – mondják nekem a többiek. Meg a kisfiúnak is. Neki is naponta meg kell hallgatnia, hogy ő: egy senki.

Aztán persze a jóslatokat is: hogy az is fog maradni.

Az anyukája pedig, az egyetlen alkalommal, amikor sikerül behívni, megjegyzi: „rám rontott karácsony előtt! Még sosem láttam ilyennek. Féltem tőle! Egyszer, attól tartok, késsel jön nekem!”

Egy kisfiú, nagy kék szemekkel.

De már nincs előttem. Én pedig a többiekhez hasonlóan bólogatok, amikor az ebédszünetben az ételek fölött, vagy a vendégségben, a fotelek kényelmében arról folyik a szó, hogy azok, akik verik a családjukat, gyermekeiket, akik nőket erőszakolnak meg, vagy gyilkolnak, azok a legrosszabbat érdemlik. Főleg, ha beleképzelem maga az áldozat vagy annak hozzátartozói helyébe. Amikor pedig valaki megjegyzi a társaságban: „vissza kéne hozni a halálbüntetést. Aki ilyet tesz, nem ember” – tudom, hogy ha velem vagy a körülöttem élővel történne, én is pontosan ezt mondanám. Mégis nyomasztani kezd egy érzés: mi van akkor, ha nem tehet arról, hogy nem volt esélye emberré válni?

Erre persze mondhatná valaki: ez most egy pedagógus didaktikus kesergése. Olyan valakié, aki apró, nevelhető kis fejekben gondolkodik. De ez nem ilyen egyszerű.

Mert amikor Anikó néni lettem, csak akkor jöttem rá, hogy én nem tudok nevelni. És az az igazság, hogy ha bántó is – bár nem annak szánom – a körülöttem lévő pedagógusoknál is ritkán tapasztaltam, hogy tudnák, hogyan is kell ezt jól csinálni.

Én – mint lelkes Kis herceg olvasó, és tapasztalatlan tanár – csak megszelídítésre törekedtem. De a meséken kívüli valóságban sokszor még ez sem működött. Mondják, hogy elég, ha apró emlékeket, mintákat, mondatokat adunk hozományul egy-egy gyereknek. Hogy már az is sokat jelent, ha egyetlen szavadat, mosolyodat, gyakran ismételt intelmedet elviszi magával. De ezzel csak magunkat nyugtatjuk mi, pedagógusok. Szerintem ez kevés. És amíg nem találjuk meg a kulcsot, nem marad más, mint megbirkózni az érzéssel: hogy vannak, akik egyszerre ébresztenek bennünk gyűlöletet és mély szánalmat. Hogy valakit egyszerre szeretnénk elhagyni és megmenteni. Ellökni és átölelni. És a végén a legtöbbször a számunkra biztonságosabb, de neki rosszabb megoldást választjuk.