Álltunk a híd tetején, amely nem volt sem szép, sem tiszta, és néztük, ahogy alattunk táncolnak. Nők és férfiak, pólóban, jelmezben, kalapban vagy anélkül. Ugyanarra az ismétlődő ritmusra újra és újra ugyanazt a koreográfiát. Előre-hátra, forgás, kezük szabadon, kalimpáltak vele maguk körül, vagy a magasba emelték vele kalapjukat.

Aztán elindultunk. Körbesétáltuk a mesterséges tavat, amelyet furcsa, kivilágított, modern őrtornyok szegélyeztek. Óvatosan kikerültünk pár fűben alvó férfit, és megnéztük, hogyan ropják másik, bár kísértetiesen hasonló zenére a túloldalon. Felnőttek és fiatalabbak, míg a családok többi tagja: gyerekek vagy idősek a padokon ültek. A férjemet nem érdekli a tánc, engem azonban elvarázsolt az ötlet, milyen jó is volna, ha nálunk is így zajlanának az esték. A lakótelepekről levonulnának az emberek egy betonplaccra, hogy este 11-kor együtt táncoljanak, megállás nélkül, ki tudja, mire gyakorolva. (Imádnám!)

Talán fellépésre készülnek? De ahhoz nem elég ügyesek… Amatőrök… de akkor miért igyekeznek ennyire kitartóan, örömmel és elszántsággal? – találgattuk, de fogalmunk sem volt a válaszról. Mi túl rövid időre mentünk ahhoz, hogy valódi ismereteink legyenek. Csak annyi napunk volt, hogy sűrű menetrend szerint lefotózzunk minden szép épületet, felbuszozzunk vagy felvonatozzunk hegyekre, és még így is holtfáradtan essünk be a takaró nélküli ágyunkba.

Mert… nos igen. Barcelonában alap a légkondi, de szükségtelen a takaró (nekem nagyon hiányzott). A férjem csak a szénsavas vizet kutatta – sikertelenül. Könnyen megvigasztalódott azonban a hatalmas zuhany alatt, amelyet már első nap elneveztünk, csak a rend kedvéért, Placa del Denielnek.

A tenger nem nyűgözött le, a hegyek és a templomok azonban annál inkább. Másmilyenek voltak, mint nálunk. Nem csak azért, mert amikor beléptünk, zene szólt az oszlopokra erősített hangfalakból, hanem azért is, mert a feltámadás helyett inkább a keresztre feszített Jézus volt a középpontjukban. És míg a libákkal teli belső udvaron átkeltünk a tömeggel a katedrálisba, vagy a táskavizsgálatot követően elhaladtunk a gumibotos őrök mellett a Sagrada Familiáig, addig a román kori templomban csak mi voltunk, és a gótikus templom tetőzetére is csak egy skót és egy koreai családdal másztunk fel, hogy megtudjuk, hogyan hívják a harangokat, és mi lett a sorsuk azoknak a nőknek, akiknek meghalt a férjük. Aztán – tudom, milyen furcsán hangzik – vágyat éreztem arra, hogy minél több régi falat megérintsek. Ettől még az sem tántorított el, hogy a férjem elkezdte mesélni, korábban egy-egy ostrom idején talán pestises marhát dobtak be oda, ahol most a falakat simogatom.

A metrót utáltuk. Az első napokban még enyhített valamit a befűtött földalatti labirintusban való hosszú-hosszú gyaloglásokon, hogy többnyire a metrókocsikban is élő zene szólt, később azonban már a latin dallamokat is lecseréltük a buszra és a kilátásra.

A kilátásra, amely olyan volt, mintha egyetlen városba zsúfolták volna egész Európát. Minden korstílust a romántól a reneszánszon át a romantikáig és az eklektikáig. És én élveztem, hogy egyik percben olyan, mintha az olaszoknál, aztán mintha otthon, majd mintha a franciáknál járnék. De a kérdés valahogy mindig felmerült: miért nem érzem magam egyszerűen úgy, ahogy vagyok - Barcelonában járva? Miért mindig máshol, és nem a katalánok között?

De erre valahogy egyszer sem találtam választ. Csak most rémlik fel egy magyarázat, amely talán sántít, mégis a legkézenfekvőbb. Míg francia, olasz, angol irodalmat olvastam, és a filmekből is állandóan visszaköszöntek a tájak, addig valahogy a katalánokról, az érzéseikről, gondolataikról semmit sem tudok.

Minden reggel úgy léptem ki a hotel ajtaján, hogy árgus szemekkel figyeltem. Megjegyeztem az utca jellegzetes köveit, kutyapisitócsáit és rossz szagát, lefényképeztem fejben a játszótéren beszélgető idős bácsikat, széles mozdulatú, élénken gesztikuláló anyukákat, rohangáló gyerekeket. Örömmel bólogattam, amikor a boltban az előttem álló néni bizalmasan megjegyzett nekem katalánul valamit, amit a szituációból nem volt nehéz kitalálni, és hálásan mosolyogtam a nőre, aki kérés nélkül kölcsönadta a bérletét a metrókapuknál, meg a gyorsétterem felszolgálóira, akik minden nap ismerősként üdvözöltek, mióta az első délelőttön halálosan éhesen beestem az ajtón a bőröndök társaságában. Mondva a férjemnek: nem számít, hogy már csak két házzal arrébb van a hotelunk, én itt most rögtön enni fogok egy pizzát, különben rosszul leszek. Imádtam, hogy mindenhol azt köszönhetem: „Olá!”, mert ilyenkor minden egyes alkalommal (az ötvenediknél is) olyan érzésem támadt, hogy beléptem az alsós koromban – sokszor eredeti nyelven - nézett szappanoperákba. :)

Lehetett volna, hogy a nászút elsősorban rólunk szól. De mi már ismertük egymást. Tudtuk előre, mikor mit érez, gondol (és morog) magában a másik. Hogy mi tetszik neki, és mi nem. Mikor éhes, vagy fárad el, és mitől lesz szomorú. Vagy épp mire vágyik. Azt azonban nem tudtuk, kik ők, és nem is sikerült kideríteni.

Talán nem is akartuk igazán nagyon? Mert amikor hazafele repülőre szálltunk, (életünkben még csak másodszor), azon aggódtunk, hogy egyetlen magyar szót sem hallunk. „Ha lezuhanunk, csupa idegen között halunk meg” – jegyeztem meg, mintha ők, a többiek jóval távolabbiak és megfoghatatlanabbak lennének, mint egy magyar, akivel soha életemben nem találkoztam. Azért mégis füleltem, vajon nem hallok-e egy szót, amit értek. Nem csak a jelentését, hanem mindent, amit magával cipelhet – ismerős utcákat, könyveket, érzéseket és a tudatod: pontosan tisztában vagy vele, hogy a másik miért mondja azt, amit mond. Aztán amikor már alig figyeltem, mert elvesztettem minden reményt, egyszercsak megszólalt valaki mellettem:

„Ha magyarok utaznak a repülőn, ne reménykedj, hogy fel tudod rakni a csomagodat a helyére, mert a többiek leszarják, hogy a te részedre pakoltak” – morogta felháborodva egy férfi, és haragosan rám sandított. Rám, amikor az egyetlen kézipoggyásszom – a ridikülöm – az ölemben csücsült. És már fordultam a férjem felé, hogy az igazságtalan gyanúsítgatást elpanaszoljam, amikor elmosolyodtam, és meggondoltam magam.

„Most már nyugodt szívvel lezuhanhatunk” – morogtam nevetve.

Utóirat: Miután a férjem elolvasta a bejegyzést, megjegyezte: „én ebben negatív szereplő vagyok!” És bár megegyeztünk, hogy a leírtak minden szava igaz, megígértem neki, hogy elmesélek pár kedves momentumot is róla. Ezért íme:

Már az első nap rádöbbentem, miért járják olyan slamposan a turisták a pesti utcákat. Csinos szandálban fáj a lábad és begyulladhat a sarkad a gyaloglástól… A férjem azonban rögtön aggódni kezdett, bevitt a közeli plázába, és vett nekem egy kényelmes Nike cipőt :D

Elmentünk a strandra, ahol vigyázott a cuccainkra, amíg én fürödtem, és türelmesen megvárta, amíg hosszan szenvedek az öltözéssel, sőt még a törölközővel el is takart a barcelonai férfiak szeme elől.

Kétszer is megnézte velem a gótikus negyedet, pedig ott volt a legnagyobb tömeg.

Egész úton cipelte az innivalóimat a hátizsákjában.

Miután minden reggel közöltem vele, hogy a mennyországban érzem magam a pékségben iható kakaótól, elment, és vett nekem belőle egy egész dobozzal itthonra.

Neki is a hegyek tetszettek a legjobban, ahol a legmagasabb csúcson azt éreztük, örökre itt maradnánk – bár valószínűleg mindkettőnk meggondolná magát az első bogárral találkozva.

Mindig nagyon figyelt rám, kitalálta minden gondolatomat, de ezt nem is kellene leírnom, mert ez mindig-mindig így van. Most is :)