Jobban készültem erre a találkozásra, mint bármelyikre eddigi életem során. Sajnálom, kedvesem! Ki kell, hogy ábrándítsalak: még az első randevúnknál is jobban. Napokkal előtte kitaláltam, mi lesz rajtam. A virágos felső - vidám is, előnyös is. Végiggondoltam, mit fogok majd mondani. Több forgatókönyvet is lejátszottam magamban. Közvetlenül előtte még megigazítottam a hajam, és bekaptam egy tiktakot. Azt akartam, hogy jó benyomást keltsek. Amikor a nagy, fehér ajtó elé értem, még egy pillanatra átadtam magam az izgalomnak: vajon ők milyenek lesznek? Kedvesek-e? Okosak-e? Tetszeni fogok-e nekik? Aztán lenyomtam a kilincset és beléptem.

Egyetlen pillanat volt az egész. Körbenéztem, és megkönnyebbültem állapítottam meg: hiszen ők tündérek!

Harminckettő tündér. Tizenhat lány és tizenhat fiú. Ők, akiket életemben először fogok tanítani.

Eleinte csak azt vettem észre, hogy mindannyian szépek, kedvesek. Aztán az első óralátogatások alkalmával már azt is, hogy tizenöt éves korukhoz képest nagyon okosak. Mégis izgultam a legelső órámon. Csak álltam, az asztal mögött remegtek a lábaim, és olyan gyors tempóban adtam le az anyagot, hogy az aznapi témán túljutva elmagyaráztam azt is, amit a következő tanórára terveztem, és még játékra is jutott idő. „Ha így haladunk, a másfél hónap alatt megtanítja az egész tanév anyagát, nekem meg nem marad semmi” - mondta mosolyogva a kicsöngetés után a vezetőtanárom, amint lefelé mentünk a lépcsőn, én pedig nagyot sóhajtottam.

Aztán a második óra már sokkal jobban ment, de amint megnyugodhattam volna, hogy haladok, jött a következő kihívás. „Holnap nem tudok beülni az órára, mert megbeszélésem lesz. Egyedül kell megtartania” - mondta a tanárom.

Ezért összeszedve minden erőmet és bátorságomat, elindultam nyelvtant tanítani. Egyedül. Az első öt percben felrajzoltam a táblázatot, és elmagyaráztam mi - mit jelent. Aztán megrohamoztak a kérdések. Mindenre kíváncsiak voltak. Nem, nem elsősorban a tananyagra, hanem arra: mit fogok reagálni, mennyit tudok, minden kérdésükre lesz-e jó válaszom? Én pedig megkönnyebbültem: csak ennyi az egész?

Mert ha mondjuk legelső hetemen olyan iskola olyan osztályába dobnak be, ahol a diákok elkezdenek ordibálni, szendvicset és krétát hajigálni, lehet, hogy kimenekülök… De ehelyett csupán izgalmas kérdésekkel bombáztak, és én belefeledkezve a válaszokba, példákba és magyarázatokba végre először éreztem: tanítani csodálatos.

Persze ezzel még csak az osztály egy részét lehetett megnyerni. Hátra voltak még azok, akiket hosszabb folyamat volt megszelídíteni. Mert a gyerekekkel - fiatalokkal való kapcsolatépítés, a fegyelmezés tényleg megszelídítés. Legalábbis számomra.

Arról szól, hogy minden egyes nap időt és energiát fordítok arra, hogy megismerjem az illetőt. Egyre közelebb kerülök hozzá, mint a kis rókához a kis herceg. Aztán egyszer csak már szeretem. És ha szeretem, akkor ő is szeret. Ilyen egyszerű.

Ebből fakadt, hogy az osztályokban végül mindig a leghangosabb, legelevenebb, „legnagyszájúbb” gyerekeket szerettem meg a legjobban. Mert velük kellett leginkább elmélyítenem a kapcsolatomat. Így fordulhatott elő, hogy amikor két héttel később egy feladat végeztével hirtelen leblokkoltam, mert még öt perc volt az órából, nekem azonban már nem volt több ötletem, a rövidke kínos csöndet egyszer csak megtörte jelentkezésével egy diák: „Tanárnő, én még találtam egy jó példát az előző feladathoz!” „Tényleg! Akkor kérlek, olvasd fel!” - örültem meg a mentőövnek, amit az a fiú dobott, aki az osztály egyik hangadójaként az első órán még flegmán dobált kérdéseivel, és azt várta, hogy elsüllyedjek.

Aztán az utolsó előtti órán sok szerencsét kívántak a vizsgatanításomhoz. Ahhoz, amelyre azzal a biztos tudattal léphettem be: nem lehet gond, hiszen egy sereg tündér áll mellettem, hogy segítsen.

Legközelebb már egy egész félévet kaptam és egy csapat 16 éves fiatalt. Itt is nagyon igyekeztem, és be kell vallanom, egyáltalán nem volt nehéz dolgom. Mert ezek a gyerekek már nem csak szépek és intelligensek voltak, de még: jók is. Angyalok.

Amikor legelső órán feleltettem - direkt egy „jó tanulót”, hogy elsőre ne legyen gondom - és egyest adtam, mert nem tanult - az óra végén odajött hozzám: „Bocsánatot kérek, amiért a legelső feleltetésén egyest kellett adnia. Tényleg sajnálom” - mondta.

Persze nem volt mindenki olyan, mint ő. Akadt, aki kipróbálta a határokat, és még az első ilyen esetnél felkaptam a vizet, és hazafelé a villamoson azon puffogtam, hogy majd én megmutatom neki - hazaérve már meggondoltam magam. Igen, meg kell mutatnom neki, hogy én tanár vagyok. Egy jó tanár pedig nem megsértődik, bosszút áll, erőt fitogtat, hanem: a legkedvesebb arccal rámosolyog a következő óra elején. És bár nem voltam benne biztos, hogy egy mosoly elég lesz és sikert arat, rá kellett döbbennem, hogy mégis.

Mert a szeretetre az emberek többsége szeretettel válaszol. Szerencsére. Én pedig kíváncsi voltam rájuk - mint a gyerekeimre, vagy egyszerűen csak azokra, akikkel az időm legnagyobb részét töltöm. Érdekelt, hogy mit csinálnak szabadidejükben, miért izgulnak, ki várja őket otthon, mivel szeretnének majd foglalkozni később… és mire a második egyest is kiosztottam, már egy csapat voltunk. Rövidke, negyvenöt percnyi időkre.

Azon az órán nem volt bent a mentortanárom. Nem is olyan diákot feleltettem, akiről úgy hittem, mindig tanul. Hanem azt, aki nem is rejtette véka alá: az irodalom és a nyelvtan nem a kedvence. Éppen ezért igyekeztem nála még inkább, hogy megmutassam: szerintem nincs olyan, hogy az irodalomban ne találnánk valamit, amely nekünk szól.

Amikor a mentoromnál év elején kapott egy egyest a kisdolgozatára, teljesen ledöbbentem. Csapkodott, dühöngött, fintorokat vágott, morgott - és a mentorom - a szigorú, fegyelmet követelő tanár nem szólt rá. Azt mondta, ő mindig így reagál, ilyenkor magára haragszik.

Kellett is nekem pont őt feleltetnem ma, és most egyest adok - gondoltam kicsit rémülten, másrészt szomorúan, mert sajnáltam, hogy egyest kell adnom pont neki, aki értelmes, okos, csak épp valahogy nem hiszi, hogy sikerülhet, vagy épp akkor nem készül soha, amikor sorra kerül.

Dühös is lett. Nem puffogott, nem csapkodott, csak éppen nem pakolt ki. Ült, mozdulatlanul, mérges arccal. Gondoltam - majd megnyugszik, és elkezdtem az órát. Aztán tíz perc elteltével aggódni kezdtem, hogy ha nem jegyzetel, megint lemarad majd, ezért egy kanyarnál, amikor épp felé tartottam, megjegyeztem neki: most már próbáld meg összeszedni magad és jegyzetelj.

Felkészültem rá, hogy esetleg kapok egy fintort vagy beszólást, de nem. Semmi ilyen nem volt, és meglepetésemre egy szó nélkül elővette a füzetét, és két perc múlva már jelentkezett is, hogy válaszoljon egy feltett kérdésemre.

„Szót fogadnak neked” - mondta másfél év múlva az iskolapszichológus, amikor az udvaron ültem a napközisekkel, és oda kellett mennem figyelmeztetni a fiúkat: a színpadnak szánt emelvényen fejezzék be a focizást, mert hangos.

Pedig a napközisekkel háromszor, ötször, százszor olyan nehezen ment. Nem voltak sem tündérek, sem angyalok. Csupán gyerekek. Kis rókák, akik nem kértek a megszelídítésből. Ezért tartott több mint fél évbe, mire sikerült. Mert fegyelmezni nem lehet, csak szeretni.

A szeretetnek viszont az a hátulütője, hogy kötődni kezd az ember azokhoz, akik csak egy picurka szakaszát jelenik az életének. Aztán marad utánuk a hiány. És lehet, hogy utánam is?

Mert eddig mindig csak azt emeltem ki, milyen jó is emléket gyűjteni, amelyet később elővehetünk, és mint a kedvenc nadrágba – belebújhatunk, hogy aztán újra és újra megéljük. Arra valahogy kevésbé gondoltam, hogy a gyűjtés mellett ugyanilyen fontos az is, amit hátrahagyunk. Hogy amikor valahova lerak az élet egy röpke hónapra, évre, akkor nem csak nekem kell elindulni a zsákommal a hátamon, és dobálni-dobálni bele szorgosan a pillanatokat, amelyeket később majd felidézhetek. Hanem arra is ügyelnem kell, hogy a felszedegetett kincsek helyére én mit rakok?

Valószínűleg sehol sem fogja emléktábla őrizni: Itt járt Anikó! A hátrahagyott morzsákat felcsipegetik a madarak, a fonalat elfújja a szél, a névjegykártyák pedig úgy is elkeverednek. Az ember megnyugszik: bármit is követ el, az úgyis elfelejtődik.

Csak amikor hosszú idő után is eszükbe jutok: mi lenne, ha részt vennék a versíróverseny zsűrizésében, vagy meghívás érkezik egy gyerekelőadásra, akkor jövök rá arra, amire a kisherceget is tanítják: a megszelídítés felelősséggel jár. Akit megszelídítettél, azzal törődnöd is kell. Mert amikor elballag, a tarisznyájában ott lapul majd a kőkemény pogácsa és idézet mellett sok-sok pillanat is, amelyekben talán te is szerepelsz.