„A háború alatt, ha féltünk, mindig hozzá fordultunk. Ő védett meg minket” – mondta a nagymamám. A földön kuporogtunk a szobájában a ruhásszekrénye előtt, és egy papírokból kicsomagolt Szűz Mária szobrot néztünk. Nem olyan picit, amit a vásárokban és búcsújáró helyeken árulnak, hanem akkorát, amit addig csak a templomokban láttam. Csupán annyi volt a különbség, hogy a fiatal anyán meglátszott, hogy sok mindent megélt. A festék már több helyen lepergett, és apró darabok is hiányoztak belőle. Mindez - és a történet, ami hozzá tartozott - tette előttem annyira különlegessé, hogy minden egyes alkalommal látni akartam, ha a mamámhoz látogattam. A kicsomagolás rituáléjára és az ilyenkor szokásos párbeszédre még most is emlékszem, pedig akkor még óvodás voltam.

„Miért tartod a szekrényed alján?”

„Mert már nagyon régi, és lejött róla a festék.”

„Meséld el megint, hogy volt!”

„Akkor még én is nagyon fiatal voltam. Háború volt, és amikor le kellett mennünk a pincébe, a föld alá, magunkkal vittük. Végig velünk volt, és hozzá imádkoztunk, hogy vigyázzon ránk. Ha majd nagy leszel, és én meghalok, a tiéd lehet. Rád is vigyázni fog” – mondta, és ma olyan furcsa erre visszagondolni. Legfőképpen azért, mert én akkor semmi ijesztőt nem láttam ebben. Csak arra gondoltam, hogy ha az enyém lesz, én bizony nem fogom a szekrényem alján tartani. Majd lefestem a kopott részeit, és kiteszem az asztalomra.

Azóta is szeretem betartani a gyerekkori ígéreteimet. Főleg azért, hogy ne kelljen - megtagadva magam - azt mondanom: „kicsiként mennyi bolondságot vesz az ember a fejébe!” Mert ezekben nincs semmi bolondság! Ha holnap vendégül látnám az öt éves Anikót, nem kellene pirulnom semmiért. A színes ceruzák, könyvek megvannak, és én írok rendületlenül. Csak a szobor… az nincs az asztalomon. Arról teljesen megfeledkeztem.

Most azonban eszembe jutott, és vele együtt az összes régi emlék is jött, és a kérdések, amiket sosem tettem fel, mert valamiért akkor, négyévesen a szőnyegen guggolva, eszembe se jutottak.

Hogy milyen is volt a háború neked? – kérdezném ma, de lehet, hogy fölöslegesen, mert nem is kapnék rá választ. A nagyszüleim közül már csak a másik nagymamám él, de más idős rokonaimhoz hasonlóan ő se említi soha. Se ezt, se a vagont, amiben napokat töltött, és utána még – gondolom a hidegtől és az átélt félelemtől – heteket az ágyában betegen. Talán akkor, közvetlenül utána nem volt tanácsos erről beszélni. Később pedig, amikor lehetett volna, már nem volt értelme.

Maradt a feledés, és az édes-bús Heimatról (hazáról) szóló énekek, amiket én is hallhattam egy-egy alkalommal, amikor hazalátogattak a rokonok külföldről.

„Heimat, oh Heimat, Heimat wie bist Du so schön? Könnt' ich, ja könnt' ich, könnt' ich Dich wieder zu sehen?” – szólt a kedvencem, amit legelőször egészen pici koromban hallottam, és nagyon megtetszett. Nem azért, mert bármit is megértettem volna belőle. Csak azért, mert ahogy énekelték, mindenkinek könnyes volt a szeme, és az egészet valamilyen titkos ünnepélyesség lengte körül. Pedig akkor már teljesen mindegy volt. Nem voltak már se tiltott dalok, se titok, se borzalom. A rossz érzéseket és emlékeket addigra már mindenki bezárta magába vagy az emléktárgyakba. Nekem nem maradt más, csak hallgatni a dalokat, részt venni egy megemlékezésen a kitelepítésről, és sétálva a tájházban megtekinteni, milyen picurka volt az a zsák, amit a svábok a vonatra magukkal vihettek.

Olyan kicsiny, mint amennyire eltörpült és feledésbe mehetett egy ilyen apró történet olyan nagy események mellett, mint a második világháború, vagy a holokauszt.

Azt tanultuk történelemórán, hogy a második világháború után - annak tudatában, hogy embereket választhattak el otthonuktól, hazájuktól, és pakolhattak marhavagonokba – megfogatták, hogy többé nem történhet meg ilyesmi. Azt nem tudom, mit takar a többes szám: pontosan kik fogadták meg, és milyen formában. Mindenesetre, ha volt is ilyen fogadalom, rögtön utána megszegték.

Azt se tudom, milyen lehet az, amikor a falu szélén állnak a vagonok, és azzal fenyegetnek, hogy napokon belül te is sorra kerülsz. Amikor pedig neked is fel kell szállni, már nincs otthonod, csak egy aprócska zsákod. Benne az üres jövőd: hogy fogalmad sincs, mi lesz majd veled.

Csak halványan próbálom megérteni, amikor egy rokon néniből mégis előtör: „nem tudom elfelejteni azt a napot, amikor megtudtuk. Emlékszem, hazafele sétáltunk, amikor jött velünk szembe X, és mondta, hogy kiköltöztetik a sváb családokat… hogy a húgaim a vagonra kerültek… és mentünk az állomásra, hogy láthassuk őket, de nem lehetett megközelíteni a vonatot. Az utunkba álltak, és azt mondták, forduljunk vissza.”

Aztán azt se tudom, milyen lehet, amikor itt maradhatsz, de elveszik az ágyad, és végig kell nézned, ahogy az otthonodba idegen család költözik, mert te a "bűnös" németekhez tartozol. Új tulajdonosok, akik tolvajnak bélyegeznek, amiért éhezve a saját kertedből eszel. Azt, amit még te ültettél korábban.

De azt tudom, persze, hogy nem csak a sváb családoknak volt rossz. Tudom, hogy mindenkinek megvolt a saját Szűz Mária szobra. Azt is tudom, hogy érzelgősnek tűnhet erről írni, ami már – mondanák – úgy is mindegy. Mégis, ha arra gondolok: ahhoz, hogy megértsem a nagyszüleimet, meg kell értenem azt is, amit átéltek, sajnálni kezdem, hogy a múltról a szentet ábrázoló szobor nem tud beszélni.