Az első férjem velünk szemben lakott. Bevallom őszintén: érdekházasság volt. Nagyon izgattak a polcon sorakozó mesekazettái és játékai - még mindig emlékszem mindegyikre. Mindkettőnk szobájában állt egy kis műanyag ház, sárga falakkal, festett kerítéssel és virágokkal, ezekben éltünk mi: anya és apa.
Én úgyis mindig csak otthon - magánemberként - lehettem anya. Az óvodában és az iskolában a legkisebb lévén a kisbaba szerep jutott a mamás-papásban. Állat sosem szerettem volna lenni: a cicát és a kutyát meghagytam másnak. A többiek tervezték a bevásárlást, munkát, a cica és kutya körbe-körbe rohangált, én pedig csak gügyögtem és aludtam a képzeletbeli babakocsiban. Aztán amikor egyedül maradtam, ismét előléptem anyává. Mindig három gyerekem volt és nagy házam. A munkámon még nem gondolkodtam. Az csak később jött… tizenévesen.
Sétáltunk a ligetben az öcsémmel - sütött a nap, mert mindig derült időben mentünk ki - leültünk egy sárga padra, és játszottunk. Eljátszottuk, hogy találkozunk tíz, vagy épp tizenöt év múlva. Elképzeltük, kik és milyenek lennénk akkor, hogyan viselkednénk, és mit mesélnénk a másiknak. Mivel foglalkoznánk? Hol élnénk? Ilyenkor én boldogan írtam le az otthonomat a hatalmas ablakokkal, alatta kényelmes kanapéval, fotelekkel, mellette sok könyvespolccal. Elmondtam, hogy van egy férjem, akit nagyon szeretek és újságíróként és tanárként dolgozom. Könyveket írok, meséket.
Aztán most, amikor ijesztően pontosan sikerült megvalósítani ezek nagy részét, eszembe jutottak azok a ligetben töltött beszélgetések. Meg az is, hogy ha az eredményt el is képzeltem már akkor, az oda vezető utat soha. Az első, esős napot az egyetemen, a kilátástalannak tűnő, hónapig tartó álláskeresést, amitől egyre fogyott az önbizalmam, és a napközit… a kitérőket, elbizonytalanodásokat, a belefektetett energiát - mindezt gyerekként le sem írhattam volna. Azt a félelmet, ami egyszer-kétszer elfogott, ahogy álltam az iskola udvarán, és arra gondoltam: ennyim van. Néhány rohangáló gyerekem, akiknek ügyelhetem a pihenését és a kézmosását.
Sokáig szégyelltem. Leggyakrabban eltitkoltam. Ha kérdezték akkoriban, mivel foglalkozom, annyit feleltem: tanár vagyok. A koszos gyerekkezeket, a házi feladatok fölé görnyedést, a rendszeres rendreutasító vitákat eltitkoltam. Ácsorogtam a fa alatt, figyeltem a focizó fiúkat, és a gyerekként tervezett álmaim olyan borzasztóan messzinek tűntek, mint a mindig pont az udvarunk felett elsuhanó repülők.
Aztán vége lett egyszer ennek is. Pontosan egy tenyércsapásra, ugyanazon a héten lett otthonunk - éppen olyan, amilyet elképzeltem - és új munkahelyem is. A rosszat elkezdtem kiírni magamból, jöttek a sárkányok, kis rókák, varázslók, kis bocsok történetekké válva, és ahogy meséltem, azt vettem észre, hogy mindenben, még a legsötétebb napokban is van valamilyen harmónia, egy elrejtett pici kincs, amit akkor még nem fedeztem fel.
Megdöbbenve tapasztaltam, hogy egyre gyakrabban csúszik ki a számon valami a napköziről. Azóta, ha megkérdezik, hol dolgoztam, már azonnal rávágom: napköziben. Sőt, már meg se kell kérdezzék, jóformán idegeneknek kezdek el mesélni a napközis életről, a hosszú délutánokról, a gyerekekről, játékokról, arról, hogy reggelente csak zenével és énekszóval tudtam elindulni, és áprilisban már leégtünk a napon tollasozva.
Mindenki tud már róla. Nem szégyellem. Talán csak azért, mert - mint minden múlt - ez is megszépül idővel. Vagy azért, mert megkönnyebbültem, hogy már nem ezt csinálom. De az is lehet, hogy észrevettem: az, ha sok kis piszkos gyerekkezem van, hatalmas érték. Még akkor is, ha számomra más kincsek jelentik a boldogságot. A kezek azért néha hiányoznak.
