Azt képzeltem, hogy a szobák téglafalaiban apró kis manók élnek, akik csak akkor jönnek elő, ha minden elcsöndesedett. Az ajtófélfák résein, a kilincs nyelvének hagyott kis lyukakból járnak ki. Piros sapkájuk van, nagy szakálluk, saját életük családdal, munkával, játékkal. Sosem bántanának minket, inkább csak félnek tőlünk. Gyerekként hosszú perceket töltöttem azzal, hogy álltam a küszöbön mozdulatlanul, és vártam, hátha megpillantom valamelyikük sapkáját. De mindig hiába…

Aztán arra gondoltam, hogy ők is élik a saját világukat, és mi is a miénket, csak ez a kettő sosem találkozik. Mégis: milyen lenne, ha egyszer fogná valaki a világok határait, és egymásba csúsztatná őket? Ha hirtelen ugyanabban a világban járnánk-kelnénk? Vagy igazából ehhez nem is kell varázslat, csak annyi, hogy többször álljunk meg a küszöbön és kitartóbban figyeljünk? Lehet, hogy már most is ott vannak előttünk, csak nem látjuk őket?

Mint amikor elhaladunk az utcán, és észre sem vesszük, hogy kik vesznek körbe… csak akkor, amikor egy különös szituáció összehoz minket. Egy közös mentőcsónak a tenger közepén, egy tükrökkel körülölelő lift, vagy egy üres iskola, ahol kettesben töltjük a teljes délelőttöt:

„Több mint ezer ismerősöm van! És nagyon sok a követőm!” – büszkélkedett a nyurga fiú, miközben húzott egy kártyát a pakliból.

„Tegnap is feltettem egy képet. Találja ki, hányan lájkolták!” – fordult hozzám, miközben én is felvettem egy lapot – egy makk királyt.

A tanári asztalnál ültünk egy üres teremben, egy üres épületben. Mondhattuk volna, hogy csak ketten vagyunk az egész világon, de távolról hallottuk a takarítónő dúdolását, és azt, ahogy a felmosó vödör koppan a kövön, a partvis pedig minduntalan nekicsapódik a padoknak.

De ezt leszámítva csak mi voltunk. Ő a tizenhárom évével, két számmal nagyobb pólójával, vakítóan fehér pipaszár lábaival és a liláskékes karikáival a szeme körül, és én, a korábban kiránduláshoz bepakolt hátizsákommal, a kis teás termoszommal, a virágos szoknyámban. Mindketten egyszerre fintorodtunk el, ahogy az ajtót kicsapta a szél, és teljes hangerejével dőlt be ránk a takarító néni „mulatós” zenéje. Felpattantam, hogy kizárjam a hangokat, ő pedig felajánlotta, hogy hallgassuk inkább az ő számait.

„Ez tetszeni fog Önnek” – mondta meggyőződéssel, miután elárultam, hogy elvarázsol, ha francia nyelven énekelnek. El is indított a telefonján egy francia popszámot, aztán ahogy telt az idő, egyszercsak jött a rapzene is.

„Ez az előadó a barátom” – büszkélkedett ismét a szám kapcsán. „Látja a feliratot a pólómon? Az ő előadóneve. Tőle kaptam.”

„És hol ismerkedtél meg vele?” – kérdeztem.

„Itt szokott erősíteni a pályán!” – felelte, előttem pedig már meg is jelentek azok a szűktrikós, barna, izmos srácok, akiket néha az iskolából hazafele látok, amint a focipályán a kapura kapaszkodnak, és felhúzzák magukat százszor, vagy fekvőtámaszoznak a betonon, miközben hallgatják egy lerakott lemezlejátszóból vagy telefonról, ahogy valaki ritmikusan darálja a szöveget egy gépzenei alátétre. A lakótelep falai visszhangozzák a zenét, és összekeverik a kicsik sikítozásaival, akik a szomszéd játszótéren rohangálnak…

„Nyertem!” – mondta a fiú, és összeszedte a kártyalapokat, hogy újra osszon.

Korábban úgy volt, hogy ezen a napon a napköziseimet kísérem el az erdőbe. Kivéve, ha lesz olyan diák, aki nem megy kirándulni… és lett ilyen. Egyetlen fiú. Ő, aki mindig piros sapkában ült be órára, és amikor elvette tőle a tanár, felháborodva hívta fel a folyosóról a rendőrséget, hogy bejelentse a lopást. Ő, aki a barátjával eltörte a pingpongütőt a kis, sárkányos napközisemen. Ő, aki falhoz lökte a sorban állókat a menzán, hogy előbb ehessen. Ő, aki fejbe ütötte a szemüveges kisfiút, csak mert elhaladt mellette a folyosón.

Amikor megtudtam, hogy itt marad, és egy egész délelőttre leszek kettesben összezárva vele az üres iskolában… megijedtem.

De teljesen alaptalanul. Egyedüli diákként teljesen kezelhetőnek bizonyult. Csak rá figyeltem, őt hallgattam, kártyáztam vele, megnéztem a focipálya szélén ülve, hogyan fut a labda után, és hogyan véti el minduntalan a rúgást, holott még ellenfele sincs. Sütött a nap, csönd volt, miénk lehetett az egész udvar, és ahogy rohangált föl-le, büszkén kergetve az álmait (hogy egyszer híres focista lesz), lassan kirajzolódott egy világ, amelyet maga köré teremtett.

Ebben a világban ő uralkodott többszáz facebook ismerőse fölött. Ha valamit tett, azt rengetegen látták, és a követői lájkolták. Bejárása volt a híres emberek közé, akik a szürke betonkockák között erősítettek nap mint nap, bringázott a Csepeljén, és minden héten volt egy lány, aki a vállán sírta el a fájdalmát. Ha valakivel problémája akadt, könnyűszerrel elintézte. Erős volt és gyors. Ha kellett, erőszakot alkalmazott. És ő gyakran úgy ítélte, hogy kell.

Élte az elképzelt világát, amit most velem is megosztott, és talán nem is sejtette, hogy én csak egy sápadt, sovány gyereket látok, akinek a szeme alatti gödrök és a ruhája foltjai árulkodnak az elhagyatottságáról. Meg az, hogy mennyire vágyik a figyelemre. A szeretetet már inkább ne is említsük.

És ahogy megint a kapura célzott, én csak néztem döbbenten, hogy most találkoztam egy olyan világgal, amely mintha fényévekre lenne tőlem. Pedig én mindennap elhaladtam a lakótelepen… csakhogy eddig sosem találkozott a világunk. Nem tudtam, hogy ők miről beszélgetnek, miért edzenek, miért hallgatják bömbölve a zenéjüket.

A fiú pedig csak futott. Fehér volt a lába, piros a sapkája. Én pedig arra gondoltam, hogy sokféle manó létezik. Vannak, akik a téglafalakban élnek családjaikkal, és észrevétlenül dolgoznak kis kalapácsaikkal, mások dombok között, üregekben, virágokban bukkannak fel és varázsolni tudnak. Aztán vannak olyanok is, akik hatalmas betonpalotákban uralkodnak és harcolnak egymással, és ahogy piros sapkájukban vagy fekete kapucnijukban elhagyatottan futnak és futnak a szürke dobozházak között, egyre csak távolodik a cél, amit szeretnének elérni. Egészen addig, míg el is tűnik a szemük elől. És mi marad akkor a számukra?