A középiskolákban Tanárnő voltam a gyakorlat alatt. Először csak kis t-vel, aztán két-három hét alatt már naggyal. Első napokban izgultam, egyik lábamról a másikra álltam, tanítás közben cikáztam a padsorok között, mint egy nevetséges, felhúzható baba. De az enyéimnek éreztem őket. Otthon csak úgy beszéltem róluk: „az osztályom.” És „a gyerekeim” ezt olyan könnyen megérezték és viszonozták. Ennyi kellett hozzá, hogy működjön.

Itt Anikó néni lettem.

Utáltam a nevem, és mindazt, ami ehhez kötődött. Bementem a boltba, és úgy éreztem, tudják, ki vagyok. Hogy mostantól végérvényesen hozzám fog tapadni a néni, hogy tanár néni vagyok, kicsikkel körülöttem, akikkel alig tudok mit kezdeni. Első pillantásra édes babáknak tűntek. De a látszat csalt. Ehhez pillanatok sem kellettek, és bebizonyították, hogy ők rúgnak, bazdmegeznek, köpködnek és árulkodnak egymásra, és élvezik, ha a másikon nevethetnek. Hogy valahol mélyen megbújhat bennük egy kisangyal, de egyelőre csak apró ördögfiókák, és az én feladatom, hogy valahogy rendet tartsak közöttük.

A valahogy tökéletesen kifejezi, hogy fogalmam sem volt, hogy mit is csináljak. Csak egy képem volt arról, milyennek is kellene lennie egy Anikó néninek, miket kéne mondania, és én próbáltam ezt a fejemben alkotott képet másolni. Persze bénán. Igen, ezt ők is tudhatták.

Úgy mentem be közéjük, hogy sosem tudtam, mi fog következni, és én arra mit feleljek és tegyek. Mindig minden képlékeny volt, ijesztő és kiszámíthatatlan. Mintha minden nap hajótörést szenvedtem volna a tenger közepén.

Aztán egyszer csak Anikó néni lettem. Valóban, teljes testtel és lélekkel. Na, nem minden nap és mindenki számára. Csak a megfelelő helyen és időben. De arra nem emlékszem, hogy hogyan és mikor. Hiába próbálom értelmezni, visszakeresni, nem tudom. Csak arra emlékszem, mi volt előtte, és mi lett utána.

Már nem volt furcsa, sőt, jólesett, hogy reggel – közeledve az iskola felé – hallottam, ahogy a tesiző gyerekek messziről ordították boldogan: Csókolom, Anikó néni! Hogy délután az egész játszótér hallhatta a játszótérről kiabált köszönésekből, hogy Anikó néni hazaindul. Hogy a bevásárlás közben, szalámit válogatva is tanár nénivé váltam egy pillanat alatt, amint vidáman rám kiáltott egy gyerek.

Meglepődve vettem észre magamon, hogy Anikó néniként viselkedem és beszélek. Magabiztosan, egyszerűen. Már nem mesterkélten, és nem keresve magamban, ki is ő.

Végre nem csak a gyerekek szemében létezett. Volt véleménye, eszközei, tettei, döntései. Teljes személlyé vált. Érdekes módon olyan volt, mint Anikó. Csak egy icipicit más.