Kihívtak a konyhába, ünnepélyes arccal, büszkén. Elém tették a pultra az üvegpoharat, és azt mondták, már olyan nagy vagyok, hogy mostantól ebből ihatok. Én pedig felnéztem a konyhaszekrényre, láttam a lámpafényben csillogó üveget, és olyan óvatosan fogtam meg, mintha az életem múlna az épségén. Előtte egy narancssárga és egy rózsaszín műanyagpohárból ittam, nagy lépés volt tehát ez. Akkora, mint elballagni az óvodából, az iskolából, vagy diplomát szerezni. Legalábbis akkor, magamban így éltem meg, és még most is így emlékszem rá.

Aztán jött a fürdés. A kinderfigurák elsüllyedtek körülöttem, a hajók úsztak, a kiürült samponos dobozokat újra és újra megtöltöttem, míg be nem jött apa, hogy ideje kiszállni. Akkor felkapott, a mosógép tetejére tett, bebugyolált egy hatalmas pelenkába úgy, hogy az arcom se látszott ki, és elindultunk a szoba felé. Ez volt a legeslegjobb rész. Nem láttam mást a fehér anyagon át, csak a lámpa fényeit, és mindig meglepetésként ért, mikor dob el apa, és érek földet nagy huppanással az ágyban.

„Képzeld, találtam valamit! A folyó partján jártam, amikor megláttam ezt a tojást. Már épp közeledett a krokodil, hogy felfalja, úgy mentettem ki előle az utolsó pillanatban” - mondta apa anyának, aki az ágyban ült.

„Megtartjuk?” - kérdezte tőle.

„Nem tudom. Nézzük meg, mi van benne!” - felelte anya, és kibontottak.

 „Ez egy kislány! Milyen szép! Milyen fehér a bőre! Milyen nagy kék szemei vannak! Milyen aranyos! Tartsuk meg!” - mondták, és itt ért véget a játék. Minden egyes fürdés után. Ugyanígy.

De csak addig, amíg nem kezdődött új helyette. Például a kecskegidás, amelyben a takaró volt a házunk, alábújtunk pizsamában, és nem engedtük be a farkast.

„Miért mindig nekem kell játszanom a farkast?” - bosszankodott anya, de azért nevetett. A gidák száma pedig nőtt. Egy idő után már az öcsém is ott bújt mellettünk.

A játékok pedig folytatódtak. Lehet, hogy akkor még nem ihattunk minden nap dobozos gyümölcslét, csak az unalmas, cukrozott jaffaszörpöt, szalámi helyett pedig sokszor csak parizert, de a levegő tele volt apró, porszemnyi csodákkal, melyekből minden napra nem is egy, de legalább húsz jutott.

Talán ezért van az, hogy nekem az élet sokszor olyan, mint egy tündérbirodalom. Ha valamit nem kaphattam meg, elkészítettem, és elképzeltem, hogy pont olyan, mint a mesékben, a tévében, a reklámokban. A puffokra tett takarókból sátrak lettek, a dobozokból kastélyok, a régi szoknyákból báli ruhák. Öcsémmel ellátogattunk a külföldi prospektusok összes tájára, sivatagba, tengerpartokra, hegyekre. Vittük népes családunkat: Kinga babát, Adri babát, Angelica babát. Igazi cicánk volt, akit az Úton hazafeléből Cecilinek neveztünk el. Igaz, néhol a bundája fehérből lilás árnyalatra váltott, nem tudott nyávogni, sem enni, de kapott saját kosarat és tálkát.

Bár néha úgy hiszem, azóta apukám örülne, ha végre „felnőttem” volna, erre sajnos semmi remény. A világ számomra olyan maradt, mint volt, és ha egyedül sétálok Budán, máris időutazok, és 19. századi kisasszony vagyok, ha a parkba lépek, elképzelem, hogy mindez az én kertem része, ha esik a hó, tündérpalota vesz körül, és az unalmasabb helyeken, például egy-egy hosszúra nyúlt egyetemi órán, vagy várakozás közben, a terem minden szegletét berendezem, mintha a nappalim volna, a függöny anyagától kezdve a párnák mintájáig. Szürke hétköznapok pedig azért sem léteznek, mert a rajzóráról és a fizikaóráról is tudom: a szürke több színből áll.

Persze azért volt olyan időszak - a gyerekség határán - amikor attól féltem, hogy el lehet veszni. Hogy bárkit beszippanthat az egyhangúság, unalom, és ezt nagy tettekkel, más élettel lehet megakadályozni. De tizenévesen amúgy is a nagy tettek, nagy emberek vonzzanak mindenkit. Mintha az egyetlen jó út eredményekből és előléptetésekből lenne kikövezve, mintha a különlegesség a nem hétköznapi élethez lenne kötve, én is valami másra vágytam. Csak az egyetemen gondoltam megint arra: a legboldogabb akkor vagyok, ha a mindennapi dolgokkal vagyok körülvéve, és a legmindennapibb feladatokat végzem úgy, mintha minden mozdulatban, szóban, tárgyban ott rezegne a csoda.

Csak ezt a varázslatot sikerüljön megteremteni és átadni az új családomnak is - ezen gondolkozom mostanában, hogy mindjárt feleség leszek. De nem félve, inkább türelmetlenül. Mert már annyira szeretném, hogy amit olyan sokszor-sokszor elképzeltem, valóra váltsam.