Rajtuk kívül soha senki nem váltott ki belőlem ennyire ellentétes érzéseket. Mint egy rossz filmbe illő házaspár, olyan volt a viszonyunk: néha veszekedős, néha humoros, néha megható. Egyik percben megöleltem volna őket, másikban… nem, ezt le se írom. Kiabáltam, vigasztaltam, mosolyogtam, haragudtam, örültem, utálkoztam, unatkoztam, féltem, izgultam, nevettem, néha majdnem sírtam, ha velük voltam. Mintha minden nap kiborítottak volna egy nagy zsákot, ami nem a Mikulásé volt, és nem is a szemetes. Volt benne jó is, rossz is, kiválogatni Hamupipőkének sem lett volna ereje.

Először ledöbbentem: tényleg ilyenek a gyerekek???

Vajon minden tizenegy éves ilyen csúnyán beszél, ennyire szeretné a másikat megbántani, ilyen aljasul bemártani, beárulni minden társát, és nevetni a fájdalmán? Ilyen gonosz, kegyetlen a kiskamaszok világa? Hónapokig szenvedtem: mert meg kellett őket szeretnem.

Lehetetlen volt, hogy ne kötődjem hozzájuk valahogy. Gyakran többet voltam velük, mint a családommal és a párommal. Minden hétköznap órákat ugyanazokkal az arcokkal, akikkel nem lehet közömbös az ember, mert gyerekek, és mert rám vannak utalva. Mégsem ment a barátkozás. Legalábbis az én részemről. De az övékről sem.

A kicsik talán csak akkor veszik észre, hogy valaki milyen fontos az életükben, ha nincs jelen. Az első alkalom, amikor csoportos pozitív visszajelzést kaptam tőlük, akkor volt, amikor egy napra elutaztam, és helyettesíteni kellett. Másnap beléptem, és megrohantak a gyerek: azt kérték, többet ne hagyjam el őket. Mintha azt hitték volna, miattuk hiányoztam. Egész nap jól viselkedtek. Tudtam, hogy minden csoda három napig tart, és azt is, hogy nem hiányozhatom háromnaponta. Mégis jól esett.

Van, hogy a felnőttek is csak akkor veszik észre, hogy valaki milyen fontos az életükben, ha nincs jelen. Egész nyáron gondoltam rájuk. Nekem is felragyogott az arcom, ha véletlenül találkoztunk a buszon, a Balaton parton, a boltban és a metróban. Komolyan aggódtam, hogy ősszel megbántódnak, hogy már nem leszek ott. Hogy aki utánam jön, vajon milyen lesz velük? Mert én szívesen írnék egy hosszú-hosszú listát: ki milyen, mikor és mit érez, hogyan reagál kérdésekre és válaszokra, panaszra, haragra, szeretetre. Aztán odaadnám a papírra rajzolt kis egyéniségeket. Mert ahogy kezdtem Anikó nénivé válni, ezzel párhuzamosan apránként kezdtek személyiséget kapni a gyerekek is.