„Milyen jó az óvodapedagógusoknak! Egész nap csak játszanak a gyerekekkel!” - gyakran hallottam ezt a nem túl kedvesen megfogalmazott, és nem is nagy tapasztalatról árulkodó tévedést, hiszen édesanyám is óvodapedagógus. Nos, a napközis tanárokra bátran rásüthetik ugyanezt.

Az első napokban én is azt hittem: játszani a gyerekekkel pofonegyszerű. Aztán jött az arculcsapás: „Nekem most nincs kedvem ehhez.” „Én nem játszom P-vel, mert mindig csal.” „Miért nem csinálunk inkább mást?” „Ez ciki.” „Engem nem érdekel az eső, én ki akarok menniii!” „Mi tavaly ezt másképp játszottuk.” „Anikó néni, T. mindent elront, nem játszom vele.”

Tanulságok: 1. Tizenegy évesen már nem biztos, hogy feltétel nélkül leülnek játszani a tanár nénivel. 2. Kizárt, hogy mindenkinek legyen kedve hozzá, valaki úgy is nyávogni fog, amíg bele nem melegszik. 3. Sosem érdemes felvetni, hogy játszhatnánk, inkább – mint ha még mindig óvodában lennénk – csak szem előtt kell hagyni valami újdonságot… megvárni, hogy ők fedezzék fel, nekik jusson eszükbe megkérdezni, mi ez… mit lehet vele csinálni…

Vagyis legyen mindig az, amit a gyerek akar. Legalábbis higgye ezt.

Amikor a nyári szünetben találkoztam egy kisfiúmmal a buszon, ő is, mint a többiek, akikkel összefutottam, azt kérdezték: „Ugye, jövőre is Anikó néni lesz a napközis tanárunk?”

Sajnálta, amikor megtudta, hogy nem. Hangosan kijelentette:

„Ó de kár! Anikó néninél mindig azt csinálhattuk, amit csak akartunk.”

Én meg ijedten néztem körbe a buszon, hányan és kik hallhatták a kisfiút, és vajon mit gondolnak: milyen szörnyű az a pedagógus, akinél a gyerekek bármit csinálhatnak, amit csak akarnak?

Eleinte persze alig játszottunk. Hiába hoztam az egyetemről és régi drámaórákról gyűjtött játéktáramat. Mindegyikben akadt valami, ami nem felelt meg: túl nehéz volt néhány gyereknek, túl könnyű volt, egyeseknél cikinek, másoknál bonyolultnak bizonyult. Drámaszakkörön jól bevált mindegyik, de ott teljesen mások voltak a keretek. Nem a napközi része volt, azaz nem „muszáj”. Azok jöttek, akiket érdekelt. Ott kaptam az első pozitív visszajelzéseket, az első megérzéseket: ez mégis működhet.

A napköziben azonban le kellett vinnem a lécet: nem kellenek az agyondíszített tortákra, művirágokra emlékeztető megszerkesztett játéktárak. Maradjunk a hétköznapoknál, az ismertnél. Legyen kártya: makaó, memória, póker, huszonegy. Legyen szólánc, barkóba, akasztófa, ország-város, rejtvények. Dobtunk kosárra a fiúkkal, megtanítottam a magányosan bóklászókat tollasozni, és sokszor egész csapattal kártyáztunk a fák alatti árnyékban. Vágtunk együtt hócsillagokat, színeztünk a lányokkal farsangi dekorációt, miközben énekeltek és még hegedültek is nekem. Volt olyan… igen, eljött az a perc, amikor a külső szemlélő szerint: én

csak játszottam.