Sosem szerettem a ballagást. Giccsesnek, üresnek éreztem. Elballagni nem nagy dolog – gondoltam – bárki el tud menni, ezen nincs mit ünnepelni. Az a fontos: hogyan ballag az illető. Fitymálva elhúztam a számat, ahogy láttam a nagy csinnadrattát: lufikat, virághalmok közé szorult plüssöket, kiöltözött rokonokat a gyerek körül, aki egész évben leszarta (bocsánat a szórét) a tanulást, egyszerűen nem volt fontos a számára, a kettest a tanárai húzták ki belőle, hogy azért na.. mégse bukjon meg. Mégis mit ünnepeltek körülötte akkor a családtagok???

Arról azonban senki sem beszélt, hogy elválni fáj, és a pedagógusok élete folyamatos búcsúzás és hiány. Az első csoportommal csak két hónapot töltöttem. Figyeltem, majd tanítottam őket, és amikor a vizsga után elbúcsúztunk, a megkönnyebbülés mellett éreztem valami furcsát, valami kellemetlen érzést, hogy: akkor most ennyi volt??? A sok-sok arc, akikkel együtt feküdtem és keltem hetekig, betöltötték minden második gondolatomat – most hirtelen eltűnik?

Majdnem ugyanezt éltem meg a féléves gyakorlat végén is, csak ott az arcok mellé már személyiségek is társultak: nevek mögé bújt egyéniségekkel, gondolatokkal, véleményekkel, érzésekkel, amiket mind megismertem, felfedeztem bennük. És ott voltak még a közös emlékeink is. Borzasztóan hiányoztak. Eltelt egy hónap, visszamentem egy papírt aláíratni az iskolába, találkoztam velük, megörültek, amikor megláttak, integettek, érdeklődtek, és amikor kiléptem az épületből, majdnem elsírtam magam.

A napköziseimet – úgy gondoltam – nem szeretem annyira. Ők nem fognak hiányozni.

Tévedtem.

Még mindig álmodom velük, és olyankor a nappalomat is betöltik. Kíváncsi vagyok, mit csinálnak most, változtak-e valamiben, és mennyit nőttek. Szeretnék beszélgetni, játszani velük. Nem szeretnék visszamenni közéjük tanárnak. Csak szeretni szeretném őket.

Közben félek, ha már a régi időkbe vesznek, el is felejtem, hogy milyenek voltak. Hogy mennyire örültek, amikor megláttak. Hogy néha – rövid pillanatokra ugyan – de egyek voltunk, és észrevették, ha fáj valami. Én pedig ugyanúgy örültem a jó jegyüknek, a versenyeredményüknek, és öleltem a síró kisfiút, amikor megbántották, és vigasztaltam a főzelék mellett szipogót, akinek meghalt a cicája, és fájt, ha rossz volt nekik. Félek, hogy lassan apránként ez már mind eltűnik, kiveszik belőlem, és már nem lesznek a gyerekek a részeim. Tudom, hogy ez természetes folyamat, és én választottam – ráadásul azóta se bánva – hogy elmegyek. Csak azok a régi idők, gyerekörömök és közös pillanatok… amikből a pedagógusoknak annyi, de annyi van: minden lépésükre, mosolyukra, intésükre jut egy. Nem is értem, ők hogy csinálják. Hova teszik a sok megismert és megszeretett gyerek emlékét?