Hány fa kell ahhoz, hogy egy facsoportból erdő legyen? – tettem fel magamnak többször is a kérdést, ami ugyanannyira megválaszolatlan maradt, mint az: mi is a nevelés voltaképpen? Hány lépés kell hozzá? Hányszor kell ugyanazt elmondani, megtenni, hogy a másikba beivódjon, és a részévé váljon?

Az oktatás könnyebben körülhatárolható volt, az iskola pedig egy mézeskalácsház lett. Legalábbis ehhez hasonló nevetséges hasonlatokat találtunk ki az egyetemen, hogy lenyűgözzük a lelkes, fiatal tanársegédeket és kezdő oktatókat, akik minimális iskolai tapasztalattal akartak minket meggyőzni arról, hogy a nevelés egy mennyei csoda.

De mikor is nevel az ember? Szerettem volna meglesni, elkapni azt a pillanatot, de mindig kicsúszott a kezeim közül, elszaladt és elbújt.

Talán azért, mert gyakran esem abba a hibába, hogy egy lassú folyamatot egy pillanat műveként értelmezek. Mert van, ami már annyira lassú, hogy csak a kezdetét és a végeredményét tudjuk felidézni és összehasonlítani, a köztes folyamat pedig értelemszerűen elmarad. Mint amikor a rügyből levél lesz. Ezt is sokáig egy pillanat művének tartottam. Az elmúlt években az első tavaszi napokon folyamatosan résen voltam. Lestem a pillanatot minden nap, amikor utcára léptem, de hiába: az egyiken még kopár, csupasz fákat láttam apró kelésekkel, mint pattanásokkal az arcokon. Egy másik nap pedig már élénkzöld kis levelek és rózsaszín-fehér virágok borítottak mindent. A pillanat pedig, amikor a rügyből levél lett, megint rejtve maradt.

Ahogy azt sem tudtam megragadni, mikor kezdték megérteni a gyerekek, mi a megfelelő viselkedés a napköziben, mit kell tenniük, és mi az, amit sosem szabad. De itt már nem csak játék volt bújócskázni a hónapokra nyúló pillanatokkal. A saját bőrömön éreztem, hogy mindez egy nagyon lassú, hosszú-hosszú folyamat, és rengeteg idő, türelem kell hozzá. Az igazság az - halkan bevallom – hogy néhány hét keserves küzdelme során, én már nem is hittem benne, hogy sikerülni fog. Beletörődtem, hogy ez már mindig így lesz, amíg én itt dolgozom. Minden egyes nap a gyerekek terme elé megyek kicsöngetésre, minden egyes alkalommal elmondom nekik, hogy nem lehet az ebédlőben ledobni a táskát, hanem hozzák fel a napközis terembe, hogy nem lehet külön leszaladni enni, hanem együtt fogunk lemenni és sorba állni. A sorban pedig tilos verekedni és lökdösődni!!! Az első két hétben még megdöbbentett, milyen sokszor kell megismételni a szavakat. Aztán már megszokottá vált, és nem vártam változást.

Ezért is lepett meg, hogy a pillanat mégis eljött, és legalább akkora meglepetést és örömet hozott, mint gyerekként a csengő csilingelése, ami jelezte, itt járt az angyalka, és egy karácsonyfa vár a szobában.

Addig, ha nem értem időben a gyerekek terme elé, elszabadult a pokol. Kellettem minden másodpercben, szükség volt minden utasításomra, mozdulatomra, hogy működjön az egész, és sokszor még ez is kevésnek bizonyult.

Aztán egy téli - kora tavaszi napon nem értem a helyettesítésről időben a termük elé. Már rég kicsöngettek, én rohantam naplót cserélni, és ahogy haladtam a napközis terem felé a lépcsőn, kerülgetve a lefelé száguldó nagyobbakat, magamban elképzeltem a pár másodperccel később beköszöntő jövőt: a káoszt, a zsivajt, a felfordulást. Amikor majd számolgathatom, hány gyerek jött fel, kik azok, akik már kitudja hol csatangolnak, vagy lent esznek, és azok, akik majd a padokon ugrálnak vagy egymást dobálják a tízórai kapott almával.

Felértem, beléptem a terembe, és döbbenten fedeztem fel, hogy a gyerekek mind ott vannak, lepakolt táskákkal, aránylag csendben, és rám várnak, hogy indulhassunk együtt ebédelni. Ami pedig a legkülönösebb ebben: hogy innentől kezdve ez mindig így volt. Azért én igyekeztem kicsöngetésre a helyemen lenni, de ez már soha többé nem jelentette a termük előtti ácsorgást. Innentől mindig a napközis terembe mentem, és ott vártam rájuk, mert soha senki nem tűnt el útközben, nem csavarogtak el, és mindenki tudta a dolgát. Ha pedig késtem, nem kellett már aggódnom. Kényelmesebb, nyugodtabb tempót vehettem fel, mert a gépezet már működött. Rengeteg munka kellett hozzá. Több hónap. És hiába történt fokozatosan, nekem mégis olyan volt, mintha egy pillanat műve lett volna. Mint amikor a rügyből levél lesz. Ezért a titok ismét megfejtetlen maradt, és én továbbra is feltehetem a kérdést: Hány tett kell ahhoz, hogy valamit megtanítsunk? Hány szó és ismétlés vezet a csodához?