Nem készültem napközis tanárnak. Felhívtak: nem volt állásom, hát elfogadtam. A lelkesedés így sem hiányzott. „Majd együtt fogunk játszani és nevetni!” – gondoltam, és előkerestem a „Nagy Játékkönyvet” – egy füzetet, amibe évek során gyűjtögettem a drámajátékokat. Aztán jött az első nap, amikor bemutattak a csoportomnak: 5. osztály, 21 pöttöm fej, majdnem két tucat 11 éves kiskamasz. Nem ismertem ezt a korosztályt élőben, csak a tankönyvek lapjairól. Amikor bemutattak nekik, borzasztó kicsinek tűntek.

„Jaj, istenkém, hogy fogok én velük beszélgetni? És miről?”

Anikó néninek szólítottak. Életemben először kaptam ezt a nevet, és ezzel együtt rögtön egy új szerepet is, aminek meg kellett volna felelnem. Még hónapokig nem voltam Anikó néni, bár próbáltam megkeresni magamban, meg voltam győződve, hogy ilyen személy nincs bennem. Talán mögöttem, de hiába néztem hátra, ott sem volt senki. Így próbáltam vezetni őket. Szóltam, és figyeltem, mi lesz: követnek-e, és szót fogadnak-e?

Követtek, és nem fogadtak szót. Azt hittem, másképp kell hozzájuk szólni. Azt hittem – bár ezt csak első hetekben – hogy teljes csöndet kell tartani. Hogy minden problémájukat, amikkel hozzám szaladnak, nekem kell megoldani. Hogy minden vitájukban, még abban is, hogy kié legyen a fél évvel korábban talált radír, nekem kell salamoni bölcsességgel igazságot tenni. Aztán már tudtam, hogy nem kell. De azért még megpróbáltam. Nem sok sikerrel.

Nem volt közös játék és nevetés, hiába készültem és hittem, hogy működni fog. Sem első nap, sem második nap. Sem egy hét múlva. Sem egy hónap múlva – legalábbis akkor ezt éreztem. Nem vettem észre a csodát várva, hogy mégis volt. Már az első hónapban. Bár csak percekre. Aztán már fél órára. Aztán egyre. Év végére pedig már egész napokra is.