Még a gimnáziumban mondta egy osztálytársam, hogy a világ pont olyan, mint a Szomszédok. Kidurran egy kocsi kereke, az emberek lemennek a közértbe, néhányan beletörődve a helyzetükbe mesélnek az életükről, és mindenütt szürke tömbök. Úgy gondolta, pont ezért jó a sorozat, mert az életet mutatja be. „Ha az élet olyan volna, mint a Szomszédok, már főbelőttem volna magam” – gondoltam magamban.

Az élet sokkal inkább hasonlít a humoros sorozatokra. Főleg a karakterek, amik eltúlzottnak tűnnek, viccesnek és totálisan nem reálisnak, mégis tele vannak velük a hétköznapok. (Nem, nem az elmegyógyintézetben, hanem az utcán, egyetemen, iskolában.) Ilyen volt a napközis csoportomban a kis, kerekded fiú is (a többi gyerek szerint hájas disznó, amit persze a tanárok előtt tilos volt kimondani, de azért néha így is meghallottam, és ilyenkor a csúfolt sokkal rosszabbul érezte magát, mint a csúfolódók).

Az első hetekben egyáltalán nem tudtam vele mit kezdeni. Később se mindig. De akkor legalább már nem tartottam a viselkedését ellenem irányuló támadásnak. Nem is volt az. A humor forrását jelentette a mi miniatűr társadalmunkban. Nem őt nevették ki, hanem a produkcióit, amik – érdekes módon – teljesen elfogadottá váltak a közösségben.

Folyamatosan mozgásban volt, leginkább focizni szeretett, és egy kis bocsra emlékeztetett. Nem tudom honnan, talán a tévéből vett fel furcsa mozdulatokat és mondatokat, amiket pár hetente variált, újított, és melyek egyértelműen a védjegyévé váltak. Ha bárki utána csinálta volna, mindenki tudta volna, hogy másolás. De nem is sikerült volna olyan jól. A kétoldalt felnyírt, középen kicsit hosszabbra hagyott haját mindig úgy rántotta hátra, mintha filmsztár lenne, aki épp most lépett a vörös szőnyegre az Oscar-gálán. (Mintha DiCaprio lett volna pufók, kissé butácska gyerekváltozatban). A fenekét mindig pucsítva, egyik lábát hátralendítve, csapott egyet a bokájára. Hogy miért, nem tudom, de gyakran csinálta az udvaron focizás végén, vagy a játékot, beszélgetést lezárva. Ez olyan „na én befejeztem, és továbbállok” jelentéstartalommal bíró félresikerült néptánc mozdulat, vagy leutánzott focista bravúr volt.

A szavajárását azonban mindenki átvette, és akkor egész héten át csak ugyanazt a mondatot vagy szófordulatot kellett végighallgatnom ugyanazzal a jellegzetes hangsúllyal minden gyerektől az osztályban. Köztük volt a „Dik more, színesfém!” az „Ó, én ezt neem hagynááám”, a „Hogy te milyen humorzsák vagy, hol tanultad?” stb.

A kis bocs jellegzetes mozgása és beszéde irreális sorozatelemnek tűnt, de nem volt más, mint egy a sok kis különös egyéniség között. Persze, mondhatnánk, hogy ezzel a viselkedéssel akarta ellensúlyozni a testsúlya miatti rossz érzéseket. Hogy azt akarta elérni, hogy vele nevessenek, és ne rajta. Ebben bőven van igazság. De hozzá kell tenni: minden gyerek ezt akarja ebben a korban, közegben: hogy őt ne piszkálják semmi miatt, hogy „jófejnek” tartsák, és lehetőleg menőnek. Ehhez pedig mindenkinek más eszközei vannak. Vagy éppen semmilyen eszköze sincs. A kis bocs nem vette fel az osztály bohóca szerepet. Elfogadták és természetesnek tartották az ő jellegzetes és levédett szavait és tetteit.