legszebb a fekete-fehér.

„Ne legyen nyitva a szája!” – mondta a hetedikes, nyurgára nőtt fiú a rajzom fölé görnyedve, amint egy varázslót készítettem neki.

„Miért?” – kérdeztem.

„O-olyan, mintha beszélne. Nnnn-nem szerrretem a szavakat” – válaszolta dadogva. Kiradíroztam, és újra meghúztam a vonalat. Ezúttal csukott szájat kapott a palástos, magas ceruzaember.

„Kiszínezzem?” – kérdeztem felnézve.

„Semmiképp!” – felelte, majd hozzátette: „Nem szeretem a színeket.”

„Miért?” – csodálkoztam.

„Mert a szavak olyanok, mint a színek.”

„Hogyhogy?” – döbbentem le még jobbam.

„Nélkülük is ki lehet fejezni mindent, ami fontos – mondta, majd hozzátette: Tudja, Anikó néni, a némafilmek sem véletlenül voltak fekete-fehérek.”

Az iskolában a mindennapok kemények. Kellenek a kapaszkodók. A gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt. Számít minden apró pozitív mozdulat, mosoly. Azok az emberek, akiktől ezt megkaphatod, felértékelődnek. Kincses szigetekké válnak a hajótörésben. Meglátod őket a folyosó túlsó végén, és már ragyogsz.

Ő is ilyen kamasz volt. Várta a kapaszkodókat. Nem mindenkivel volt ez így, de ő tudta kérni és fogadni a szeretetet. Gyakori társam volt négytől ötig az ügyeleten, gyakran kettesben töltöttük el ezt az időt. Egyszer rajzoltam neki, néha kártyáztunk, de a legtöbbször olvasott. Falta a szavakat, amiket olyan nehéz volt kimondania. Minden nap odajött, köszöntött, és megkérdezte: „hogy tetszik ma lenni?” Mindenkitől ezt kérdezte. Talán megszokásból tette fel a kérdést, mégis számított és jólesett.

Amikor már tudtam, hogy elmegyek az iskolából, szerettem volna ajándékot adni neki. Nem sikerült. A könyv, amit otthonról vittem neki, már megvolt. Aznap is kettesben maradtunk az ügyeleten. Én ügyeltem, ahogy olvasott. Fullasztó meleg volt, két oldalról ablak, ragyogó napfény, amit nem lehetett kizárni a gyenge sötétítőkkel. Huzat persze semmi. Csak legyeztem magam, folyton megzavartam őt a kérdéseimmel, míg végül sóhajtott, és letette a könyvet: „Anikó néni nagyon unatkozik” – mondta.

„Igen” – feleltem – „beszélgessünk inkább. Szereted az osztályodat?”

„Vegyes. Vannak ott olyan emberek, akiket nagyon tisztelek.”

„Miért tiszteled őket?”

„Mert olyan jók tudnak lenni.”

„Te is az tudsz lenni…”

„Nem, én nem vagyok az…” – felelte, majd elmesélte, milyen is ő. Azaz milyennek látják mások. A családja például, az apukája és a bátyja. Addigra már tudtam, hogy az anyukája elhagyta őt és a testvéreit. Nem tudtam viszont, hogy az ikertestvére mozgássérült, a bátyja pedig talán őket hibáztatja tudat alatt, amiért az anyukájuk elment. Elmesélte, hogy apukája nem érti, miért olvas annyit, és mindig elbeszélnek egymás mellett. Hogy másik nyelvet ismernek, és nincs a kettő között fordító. Aztán beszélt nekem a világról is: hangyákról, politikusokról, kerek asztalokról, játékról. Annyira belemerült, hogy észre sem vette, amit én igen: alig dadogott közben. Ez volt az ajándéka. Ha hinnék a tündérekben, azt gondolnám, hogy ő az. Ha hinnék a buddhizmusban, azt mondanám, egy kis bölcs lélek. Vagy egy varázsló. Vagy talán csak egy kisfiú.

Fotó: freedigitalphotos.net