Hamar rá kellett jönnöm, hogy hiányzik belőlem valami, ami tipikus jó tanárrá tehetne: nem tudok humorizálni, viszont elég szigorú sem lenni ahhoz, hogy fapofával fogadjam a gyerekek vicceit. Amikor nagy nehezen, egy marék hegymászó erejét felhasználva végre magamra erőltettem egy szigorú, fagyos tekintetű arcot, ami azt üzente, hogy „most már aztán elég legyen!”, akkor jött egy eredeti poén a gyerekszájból, és már el is nevettem magam. Bizony, akkor is, ha durva poén volt. Ha „tekintélyrombolónak” tűnt. Nem is merek idézni belőlük. Elég, ha én nevetek magamban rajtuk.

Különösen egy kis szöszke, szemüveg fiú járt élen a „poénkodásban.” Igazán szemtelen tekintettel járt-kelt a maga tíz évével a tizenegy évesek között. Felvett, idős testvéreitől eltanult, nagykamaszos viselkedését csak akkor vetkőzte le, ha elfeledkezett magáról, és… véletlenül élvezetet talált a homokozásban… a hintázásban… a legós újság nézegetésében. Amúgy tanár nénikkel nem játszó, kicsikhez nem lealacsonyodó mindennapjait élte.

Imádott beszélni ebéd közben és Uri Gellert meghazudtoló képességekkel kanalakat hajlítani, bebizonyítva: „ez az evőeszköz kínai szar”. Minden ebédről tudósított nekem: „Most nézze meg, tanárnő! Ez ehetetlen! Beleszúrom a villát a főzelékbe, és állva marad! Ki se tudom szedni…”, én pedig mindig rettegtem, hogy egyszer félrenyel, miközben mindenkit szórakoztat az asztalnál.

Kipróbálta, hogy a doboztévéhez hozzáragad-e a haja, és biztosra vette, hogy az automata tulajdonos még aznap elhozza neki a portára az elnyelt 40 forintját. Biztonság kedvéért egész délután őrizgette a forró vizes poharat az udvaron bizonyítékképpen: hogy tea helyett csak ezt kapta, és rettegett, hogy mire kiér a tulajdonos, már kihűl a víz. Mindezek ellenére ő már nagyfiú volt, a „tanár néni” helyett „tanárnőt” mondott, és dőlt a szájából a hülyeség, amit mindig el is játszott, hihetetlen beleéléssel és arcmimikával.

Eleinte bántónak éreztem a humorát. Aztán rájöttem, hogy csak… vicces. Stand-up comedy minden egyes nap a levesestál mellett, valamint a teremben, amikor már csak rá kell várni, hogy átvegye a cipőjét, és persze a tanulási idő alatt, a lecke helyett is. Na de azt már nem!