Az ősz előérzete mindig a legrosszabbat hozza ki belőlem. Ahogy közeledik, mintha egy zsákot húznának rám és a világra. Ha nem is mindenre, a lábakra mindenképp. Elmúlik a mezítlábas, szabad nyári percek ideje, közeledik a hűvös, náthás időszak, amikor becsomagolunk mindent: zöldséget, gyümölcsöt és magunkat is.

Ezek a gondolatok mindig hirtelen rohannak meg, általában egy augusztusi napon, az első hideg esővel. Letáboroznak bennem, nyomasztanak pár napig vagy hétig, aztán amilyen hirtelen jöttek… olyan hirtelen múlnak el. Átváltoznak valamilyen kellemes, bizsergető érzéssé. Nem arról van szó, hogy minden rossz elmúlik. Inkább arról, hogy megszokom, elfogadom azt, ami megmásíthatatlan, így végre észreveszem azt is, ami jó benne.

Valahogy így változtak, alakultak bennem az érzések az iskolában is, csak sokkal lassabban, több időt fogyasztva el. Kellett hozzá egy végigbetegeskedett tél, kellett hozzá az influenza hatására megfogyatkozott gyereklétszám, és kellett hozzá az első tavaszi hangulat, hogy végre a helyemen érezzem magam. Hogy észrevegyem: szeretem a gyerekeket, és ők is szeretnek engem. Már felfedezik, ha valami bánt, megköszönik, ha kapnak valamit. Figyelnek rám, és én is rájuk.

Lassan, tömérdek döccenővel csiszolódtunk egy csapattá.