Van valaki, akiről soha nem álmodom. Aki olyan nyomot hagyott bennem, hogy a tudatalattim védekezésből még éjszaka sem ereszti rám. Valaki, akit olyan mélyre ástam, száműztem magamban, és annyi ajtót csuktam rá, hogy még véletlenül se jöhessen elő. Néha mégis félek, hogy egyszer elszabadul, és kísért majd.

Mert rettegtem tőle. Nem is tőle, csupán a helyzettől, amit folyton teremtett maga körül. Egy idő után úgy éreztem: ő vagy én. Reggel felébredtem, eszembe jutott, hogy ma négy órán át leszek összezárva vele, és elfogott a kétségbeesés: mi lesz velem? Miatta jött el az a perc is, amikor hazafelé a sötétben sírva hívtam fel anyát, mondván: én ezt nem bírom tovább.

Akkor lendültem át valamilyen hajszálvékony, nagyon is alacsony határ felett – az egyik oldalon még minden érdekel, lelkes vagyok és szorgalmas – a másikon azzal nyugtatom magam, hogy már minden mindegy. Már nem érhet rossz, mert abban a pillanatban én: felmondok.

Küzdöttem, és feladtam. Megkönnyebbültem, amikor már nem harcoltam többé. Belenyugodtam, és nem érdekelt, mi lesz vele. És ez tudom, hogy nagyon csúnyán hangzik. Mert az én szörnyem nem volt más, csak egy:

kisfiú.

Hatalmas kék szemekkel, puszilni való arccal. Sokszor, főleg eleinte, nagyon sajnáltam. Olyankor szerettem volna megölelni, magamhoz szorítani, és vissza se engedni a rosszba. De az embernek nincs ekkora hatalma. Sőt, egészen kicsi sincs. Mert amikor hosszan nézte a könyvárus színezőit az aulában, és megkérdeztem, mi tetszik neki, azt mondta, a sárkányos, de mindegy, mert ő sosem kapna pénzt, hogy megvegye. Aznap este sárkányos színezőket kerestünk és nyomtattunk az anyósommal. Borzasztóan örült másnap, hazavitte, következő héten pedig már nem volt meg. „Az apukám elkérte őket. Azt mondta, lehet, hogy a karjára tetováltatja, mert megtetszett neki” – mondta büszkén, én viszont magamban belebokszoltam a láthatatlan alakba, aki még az én ajándékomat is elvette a gyerekétől.

Igen, ő pontosan az a gyerek volt, akiről az egyetemen megtanultuk, hogy hátrányos helyzetű, hányattatott sorsú. De az egyetemen nem öltött testet. Nem keveredett benne hideg és meleg, jó és rossz. Ott csak sajnálatra méltó volt. A valóságban azonban kezelhetetlen is.

Bár volt, aki azt mondta, hogy nem, én mégis tudom, hogy de: vesztettem. Ha másban nem is, vele kapcsolatban mindenképp. Mert hiába értem el, hogy egész jól kijöjjünk, hogy ha nem pattant el benne a kis szál, akkor szeretettel szóljon hozzám. Hiába kötöttem le órákra, és vigyáztam rá, mint a hímes tojásra. Mégsem az számít, amit teszünk, hanem az, amit érzünk. Én pedig a végén már határozottan azt éreztem, hogy utálom őt. Ha pedig ezt vesszük, tudom, hogy a játszmát elvesztettem. Gyenge voltam hozzá, vagy egyszerűen más természetű.

Összezárva éltünk év eleje óta. Már úgy kaptam, hogy elmondták: előző héten megszökött a napköziből, ezért vigyázzak rá. Én pedig vigyáztam. Mert ha elpattant benne valami egyetlen szó miatt, vagy csak a fáradtságtól, onnantól kezdve kezelhetetlenné vált. Elrohant a teremből, és a hosszú keresés után egy fán találtuk meg. Felpattant, és torkon ütötte a társát, aki fulladozni kezdett. Kirúgta az ajtót, felborította a padot, és a folyosókon bujkált előlünk. Vagy, ha időben megakadályoztam, hogy kiszökjön, csak ült a helyén és artikulálatlanul üvöltött. Amikor belefáradt, elkezdte teljes erejéből tenyérrel verni a pad tetejét. A lánytársait kurvának hívta, és szexuális megjegyzéseket tett rájuk (igen, ötödikes korában). Ha megkértem valamire, rám ordított: és mi lesz, ha neem??

Eleinte még kitartottam. Ha a fán ült, mosolyogva alá álltam, és ott strázsáltam, kijelentve: „most akkor el kell ám viselned a társaságomat, mert én innen el nem megyek, amíg le nem jössz.” Sosem kiabáltam vele. Soha! Mert láttam, hogy azt nem tudja kezelni. Egyszer, amikor sikerült behívni az anyukát, ki is derült miért. Mint mondta: amikor váltak a férjétől, mindig ordítottak, ilyenkor pedig a gyerek befogta a fülét, és a takaró alá bújt.

Ő azonban, a tizenegy évével szeretett ordítani. Ha kiabált a teremben, szintén csak mosolyogva jártam, és úgy tettem, mintha észre se venném. A többi gyereknek is ezt tanácsoltam. Lássa csak, hogy nálam nem működik a hiszti. De közben a többi gyerekre is gondolnom kellett volna. Egyszerre azonban nem jutott rájuk is és rá is időm.

Ezért rettegtem, amikor elszaladt: ha történik vele valami, engem vesznek elő, ha utána megyek, és addig a többiekkel történik valami, szintén én kerülök bajba. A felelősség csak az enyém volt. Zsákutcába kerültem. Egyszer. Aztán kétszer. Végül már minden nap.

Akkor nem bírtam tovább. Már úgy gondoltam: közömbös maradok és hidegen hagy, ha azt mondja, hogy neki az a boldogság, ha apa haza jön. Ha megjegyzi, hogy a szanaszét szakadt táskáját ő próbálta megvarrni, mert anya nem akarta. Ha kiderül, hogy apukája elfelejtette a szülinapját, és nem látogatta meg. Vagy amikor megtudtam, hogy évekkel ezelőtt, amikor még óvodás volt, a nővére előtte feküdt le a barátjával.

De az igazság az, hogy becsaptam magam, amikor azt hittem, hogy hidegen hagy, és már nem érdekel. Valójában minden ilyen információ egy újabb pofon volt nekem is. Fájt, ami vele történik, és közben mégis utáltam és látni se akartam őt. Meg akartam szabadulni tőle mindenáron, miközben szívesen megmentettem volna. És ettől volt olyan nehéz. A felismeréstől, hogy az ember egyszerre gyűlölhet és sajnálhat valakit.

Csigalassúsággal ment az ügyintézés. Hónapokba telt, mire végre bejött az anyuka, hónapokba, mire a családsegítő felvette velük a kapcsolatot, és a halmozódó papíroknak, feljegyzéseknek, ígéreteknek úgy tűnt, hogy semmi haszna.

Féltettem őt, de sosem voltam Teréz anya típus, így még jobban féltettem magamat. Mert ez a kis lény veszélyes volt és megfoghatatlan. Nem volt gyerek, se sárkány. Se jó, se gonosz. Egy lény volt, akit folyamatosan nyomorítottak, és én azért akarom olyan mélyre ásni magamban, és elfelejteni, mert borzasztóan félek tőle.

Félek az emlékétől, hogy szenvedtem, idegeskedtem és kiborultam miatta.

A jövőjétől, hogy ha felteszem a kérdést, mi lehet egy ilyen kis lényből? – Nem tudok pozitív választ adni.

De leginkább annak a felismerésétől félek, hogy kiderülhet, mennyire pici is vagyok. Olyannyira, hogy nem csak a világot, de egyetlen embert se volt hatalmam megmenteni.

U.i.: Ezért mindenkit kérek, aki látja, hogy a környezetében egy gyereket nyomorítanak: tegyen meg mindent, amit tud. Próbálja bebizonyítani, hogy ő nem olyan pici. Hátha valakinek sikerül megmenteni - ha nem is a világot - de egy világnyi életet.