„Annyi szellemi tartalékkal rendelkezem, hogy nincs szükségem a külvilágra” – mondja Jane Austen regényében az egyik szereplő, aki egy percet se bír ki társaság nélkül. Azóta, ha unatkozom, mindig megszólal a fejemben egy kis gúnyos hang, és eldalolja ezt a mondatot. Én pedig dühöngök, mert: utálok unatkozni, és haragosan felteszem magamnak a kérdést:
Hol vannak a szellemi tartalékaim?!
De hiába szólítom őket, sosem jönnek elő. Így rendszerint, amikor negyed órája állok a bolti sorban, a buszmegállóban, a reggeli és délutáni dugóban, vagy egy téren várva a késő ismerőst, olyan idegesség fog el, hogy ha a külső kifejezhetné az idegállapotunkat, nekem biztos minden hajszálam az égnek állna, és villámokat szórna a szemem – bár a családtagjaim szerint ehhez nem kell varázslat, mert pontosan így nézek ki, ha mérges vagyok.
Szerencsére azonban soha máskor nem unatkozom, csak a várakozások alkalmával. Olyankor is pont azért, mert belegondolok, mennyi mindent kellene még tennem, és most nincs rá lehetőségem. Hány percet tékozoltam el az életemből? – kérdezem ilyenkor kétségbe esve magamtól.
A választ pedig: ki tudja? Nehéz megállapítani, hogy melyik az perc, ami valóban hasznos, és melyik haszontalan. Bizonyára nem is a tevékenységtől függ, hanem az érzéstől, ami eltölt minket egy-egy ilyen pillanatban. Ezért lehetséges, hogy ugyanolyan helyzetben, ugyanannyi időtartam alatt néha boldogan randevúztam a csenddel, máskor pedig: halálra untam magam a napközikben.
Ugyanis, ha őszinte akarok lenni, és minden jó és rossz pontját el akarom mesélni az elmúlt egy évnek, akkor azokat a vánszorgó perceket is be kell mutatnom, ami alatt úgy éreztem, az életem az unalom zsákutcájában kötött ki.
Ha tanítottam, a háromnegyed óra elröpült. Ezzel szemben a napköziben csigalassúsággal haladt előre a nap, és amikor abban reménykedtem az órára pillantva, hogy eltelt fél óra, azt hittem felsikítok kétségbeesésemben, hogy a fél óra helyett csak öt percet haladt előre a mutató.
Ráadásul néha nem csak én unatkoztam, hanem a gyerekek is. Ha pedig valaki fensőbbségesen azt akarja erre mondani: hogy játsszunk vagy tanuljunk többet, arra azt kell felelnem: eljön az az idő, amikor már ahhoz is fáradt az ember, hogy játsszon. Főleg egy gyerek, aki reggel fél nyolctól ül a padban, tanul, felel, izgul, bántásokat küldd és kap, éhes – mert kevés és rossz az ebéd, és szeretne már hazamenni nagyon-nagyon.
Szóval érthető az unalom. Érthető, de attól még kibírhatatlan. A négy óra munka nyolcnak érződik, és a szellemi tartalékok nincsenek sehol. Ilyenkor pedig úgy érzem, bárcsak lenne egy hosszú-hosszú láncom, amire minden eltékozolt percet felfűzhetnék. Ha pedig elkészülne, eltenném, hogy elővehessem, és újra hasznosíthassam őket, amikor csak akarom. Leginkább olyankor, amikor ráébredek, hogy fölösleges volt az idegesség. Amikor elszégyellem magam, hogy valaki szenved, én pedig nem bírok ki negyed órát a buszon a dugóban. De hiába minden kísérlet, mert az unalommal töltött percek olyan nehezek, hogy elszakítanak minden láncot. Képtelenség őket felfűzni… és sokszor majdnem annyira fájnak, mint egy egy bántó megjegyzés. Azt éreztetik – legalábbis én így fogtam fel a napköziben – hogy nem is annyira fontos a munka, amit végzek. Nincs benne izgalmas kihívás, nincs benne kreativitás, és bárki helyettesíthetne. Mivel a gyerekeknek ahhoz volt kedve, negyvennyolcadszor is elkezdtem a barkóbázást vagy a kártyalapok keverését, hetvenötödször is elmondtam, hogy „Gyere le a pad tetejéről!”, és kilencvenhetedszer is elkiabáltam magam: 5. a sorakozóóó!
Aztán boldogan munkát váltottam, és ma azon kapom magam, hogy éjszaka újraálmodom azokat a perceket, és már nem negatívak. Belaktam őket, és nosztalgiával gondolok vissza rájuk, de csak azért, mert már nem kell ezt csinálnom. Azért, mert a kilencvennyolcadik sorakozót már nem nekem kell kiabálnom. Ez pedig megnyugtató, mert őszintén be kell vallanom magamnak: nekem nem csak elbújtak, de tényleg nincsenek szellemi tartalékaim ezekre az unalmas percekre.
