Még nem meséltem arról, mi volt a legnehezebb az egy év során. Arról a rossz érzésről, ami váratlanul és gonosz módon beköltözik az emberbe, és elkezdi megfagyasztani és elfogyasztani belülről.

A szégyent is meg kell írnom. Azt, mennyire szégyelltem – nem idegenek, hanem legfőképpen a magam szemében, hogy napközis tanár vagyok. Hogy a gimnáziumba maximum ponttal jelentkező, általános iskolás osztályelső, a stréber, gimnáziumban és egyetemen is csak dicsért diplomás munkája abból áll, hogy gyerekekre vigyáz délután. Leviszi őket ebédelni, kimegy velük az udvarra játszani, és segít a házi feladatok megoldásában.

Tudom, hogy erre rá lehet legyinteni: á, csak magának köszönheti a rossz érzést, mert nagyképű!

Engem elkényeztetett az élet. Megengedte, hogy a tornaórán és a nyelvórán kívül mindig a legjobbak között legyek. „Most pedig besorolt a legkisebbek közé” – gondoltam magamban, hozzátéve azt is: „ez az én hibám. Valamit nem tudok, amit mások tudnak. Valamit nagyon elrontottam.” 

Mondhatnám bölcselkedve, hogy így volt a legjobb. Kellett egy próbatétel, az előtte tapasztalt sok jó kompenzálásaként egy kis rossz, és hogy csak épültem és gazdagodtam az egy év során. De ez hazugság lenne. Ilyesmiket csak a sztárok szoktak mondani interjúkban a félresikerült párkapcsolataik után.

Én azt mondom, szívesen kihagytam volna ezt az egy évet. Egyáltalán nem volt könnyű ugyanis kicsinek lenni. Egyáltalán nem volt könnyű úgy a gyerekek elé állni, hogy én napközis tanár vagyok. És ha valaki azt hinné, ezt a meccset csak magamban és magammal kellett lejátszanom, téved. Mert itt, az általános iskolában nem tiszta lappal indultam, mint a gyakorlatok alatt a gimnáziumokban. Itt a gyerekek is az első egy-két hónapban úgy álltak hozzám, hogy én csak egy napközis vagyok.

„Anikó néni nem adhat szaktanári figyelmeztetést, mert nem is szaktanár, csak egy felügyelő” – jegyezte meg a 11 évesekből álló osztály „főhímje,” aki bizony már ebben a korban elérte, hogy vele senki sem kezdhet büntetlenül a közösségben, mert ő bizony valaki (a legtöbb gyerek tartott is tőle). Én pedig keserű-gúnyosan elmosolyodtam, és kijelentettem: „Sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak, mert nagyot tévedsz. Én is szaktanár vagyok” – magamban pedig kétségbeestem: „úristen, mit gondolnak ezek a gyerekek, ki vagyok én??”

Aztán már nem kellett tartanom ettől, mert megismertek, és kerekebb, gazdagabb és talán pozitívabb képet is alakítottak ki rólam. Ennek ellenére a tekintély nagyon gyenge lábakon állt az iskolában. Nem tudok általánosítani, mert a középiskolákban ilyet én sosem tapasztaltam, általános iskolákban meg nem jártam máshol. Mégis attól tartok, a probléma a falakon belül gyökerezett. Túl sok gyerek és túl sok mindent tehetett meg büntetlenül. És ha láttam, mit művelnek a „nagyok”, milyen módon és stílusban beszélhetnek a tanárokkal és egymással, akkor hálát adtam a sorsnak az én „kis csemetéim” miatt, akik az előbb említett kisfiún kívül azért nem engedhettek meg maguknak ilyen viselkedést, és könnyebben lehetett őket kezelni.

Mégis sokszor gondoltam, hogy ez emberileg megalázó. Hogy a hetedikes fiú káromkodva vitába szállhat egy férfi tanárral, az ötödikes meg lekurvázhatja (elnézést a szóért, de ez az igazság) a testnevelés tanárnőt, és a nyolcadikosok fenyegetőzhetnek, hogy lemennek az igazgatói irodába panaszkodni, és kioktathatják a legleereszkedőbb, legbunkóbb stílusban a tanárt, ha rájuk szól, hogy tanuljanak. A legtöbbször pedig semmilyen következménnyel nem jár, hogy megalázták a tanárt vagy egymást. Aki most azt hinné, hogy túlzok, azt ki kell, hogy ábrándítsam, mert a legkevésbé durvább eseteket említettem. A komolyabbakat még nevek nélkül, elhomályosítva se merem megírni.

Aki pedig megijedne, hogy ilyeneket nekem is át kellett élnem elszenvedőként, azt megnyugtathatom, mert én megúsztam a rosszabbakat. Nekem a legszemtelenebb esetem a fent említett kisfiú volt, és a hozzá hasonlók engedetlensége. De mindig tartottam tőle, hogy velem is megeshet. Mert az, hogy nem ért ilyenfajta megalázás, szerintem nem a személyiségemnek vagy ügyességemnek köszönhető, hanem a szerencsémnek. Hogy kevés ilyen szituációba kerültem, és ha közeledtem egy ilyenhez, akkor kikerültem.

Lehet azt mondani, hogy én túl érzékeny vagyok. Ez igaz is. Mindig úgy éreztem, hogy nap mint nap lavírozom az iskolában, kerülgetem a megaláztatást, ami ott lebeg felettem, készen arra, hogy lecsapjon. És ez volt a magam szégyenén kívül a legrosszabb. A gondolat, amikor felkelsz, és tudod, hogy most egy olyan helyre mész, ahol körületted másokat (nem csak gyerekek tanárokat - azért valljuk be - hanem tanárok is gyerekeket és legtöbbször gyerekek a gyerekeket) megalázhatnak. Aztán pedig még rosszabb úgy hazaindulni, hogy úgy érzed, megtörtént, és téged vagy egy számodra kedves, szimpatikus kollégádat vagy gyerekedet megaláztak. Akkor lehet otthon dühöngeni, belerúgni az asztal lábába, vagy, ahogy én tettem, csak belefúrni a fejet a párnába, és sírni, amíg nem ér haza senki.

Szóval, aki kételkedett benne, hogy iskolai erőszak lenne, annak el kell, hogy mondjam, hogy tapasztaltam. Ráadásul sokszor bele se mertem gondolni, hogy tanárként még így is csak a felszínét ismerem a gonosz megjegyzéseknek, fenyegetéseknek, bántásnak, amit gyerek gyerekkel vagy akár tanárral tett. Ami pedig a legrosszabb, hogy még inkább megdöbbentem azon, mennyi szülőt hagy hidegen ez a téma.

Emlékszem, hogy egyszer a plázában teáztam egy játszóház mellett, ahol a kicsik rohangáltak. Egy gyerek elkezdett verni egy másikat. A verekedős anyukáját ez a legkevésbé sem zavarta. A megvertnek a szülőjét – ami még furább – szintén nem. Rászólt, hogy üssön vissza. Mellettem pedig egy család: anya-apa, és két szintén kicsi gyerek, akik ugyancsak végignézték az esetet, a verekedős gyerekeken nevettek és drukkoltak nekik. Én pedig hirtelen csalódást és megkönnyebbülést is éreztem. Egyrészt azért, hogy nem én csinálok valamit rosszul az iskolában, másrészt ott bujkált bennem a rossz érzés azért, mert lám, a szülők reakciója is hibás. Feltettem magamban a kérdést: akkor most mit is várok el a kicsiktől? Miért olyan döbbenetes a számomra, hogy nem érti, amikor magyarázom neki, hogy a másikat megbántotta, és ez fáj neki? Miért nem látom a legkisebb szikráját sem az együttérzésnek és a megbánásnak a szemében? Hiszen otthonról sem tanulta meg, mi az empátia és a figyelem és megértés a másik és a saját érezéseink iránt! Talán csak a tinikor ilyen. Talán természetes folyamat, hogy a gyerek ebben a korban kegyetlen. De ott motoszkál bennem, hogy mi van, ha mégsem? Ha ma rosszul nevelnek egy csomó kis emberkét? Bele sem merek gondolni, mi lesz azokból az aprótalpúakból, akik a megszégyenítések miniatűr, de annál fájdalmasabb és empátiátlanabb világában nőnek fel.