A kollégiumi egy év alatt nem volt olyan perc, amikor egyedül lehettem volna. A végén szinte már belebetegedtem, hogy még a vécén és zuhanyzás közben is beszélgetni kellett valakivel – különösen, amikor még a zuhanyzófüggönyök is elvesztek valahol…
Ezzel szemben mostanában, hogy a párommal kettesben élünk, és sokat dolgozik, többször is egyedül vagyok. Az elmúlt hónapokban több napot is eltöltöttem magammal: én és a gondolataim. Múzeumba és hangversenyre mentem, sétáltam a várban, kidekoráltam a lakást, rajzoltam, jógáztam és még sorolhatnám…
Ha az ember egyedül van, észrevesz olyasmiket, amiket máskor soha. Például azt, hogy este, a fények és szél játéka folytán a buszmegálló üvegében úgy láttam, mintha a hasamban táncolna egy virág. Vagy azt, hogy pontban hétkor, amikor a Vár előtti térre kiléptem, és lenéztem a Dunára és a kivilágított városra, egyszerre kezdtek harangozni minden templomban, és egy pillanatig úgy érzetem, enyém az egész világ. Ilyenkor pedig, bár sok emberrel találkozom, sokféle hangot hallok, azok mégis mind idegenek egy kicsit, ezért úgy érzem, a csenddel randevúzom. Mindez persze csak azért tud megnyugtató lenni, mert tudom, hogy szeretnek. Ha magányos lennék, akkor a csend félelmetes volna és szomorú.
Tanárként a napköziben eleinte pont ilyen volt a csend. Ijesztő és szomorú. Egyedül lenni egy általános iskolában sosem könnyű senkinek. Kapcsolatokat kell találni, és ez gyerekként nehezebb, felnőttként azért jóval könnyebb. De én akkor még nem tudtam, hogyan lehet jó kapcsolatba kerülni ilyen kicsi gyerekekkel.
Először csak figyeltem őket. Próbáltam meglátni milyenek, és az első képek nagyon riasztóak voltak. Távolságot tartottak, és én is velük. Kísérgettem őket, rájuk szóltam, rendet tettem – azaz csak próbáltam. Azt hiszem ettől nem ment eleinte a fegyelmezés. Rendet ugyanis itt nem lehetett tenni érzések és kapcsolatok nélkül. Nem kaptunk eszközöket a kezünkbe, nem számított a beírás, sem a dorgálás, sem a fenyegetés, sem az igazgatóság szava.
Nem működhetett a fegyelmezés anélkül, hogy az enyéimnek ne érezzem őket, ők pedig engem az Anikó nénijüknek.
Aztán amikor apránként rájöttünk, hogy szükségünk van egymásra, akkor a fegyelmezés is könnyebb lett. Nem kellett félnem, hogy mi fog történni, mert tudtam, hogy szót fognak fogadni. Hogy az lesz, amit – nem ők, és nem is én – hanem mi szeretnénk. Azért persze így is voltak viták, gondok, mérgelődések. Nem mentek zökkenőmentesen a dolgok sohasem… de már lettek olyan percek, rövidke órák, amikor a csönd azzá a békés, boldog állapottá vált, mint az iskolán kívüli világban. Amikor épp nem volt rám szükségük, játszottak az udvaron, én pedig csak ültem egy fa alatt, figyeltem őket, és randevúztam… a csenddel.
