„Anikó néni fél a haláltól?” – kérdezte az egyik tanórán tőlem egy nyolcadikos lány, amikor Radnóti Erőltetett menet c. verséről beszélgettünk.

„Ez hülye kérdés. Mindenki fél a haláltól!” – mondta egy másik lány, mielőtt még válaszolhattam volna.

„Én nem. Én azt hiszem, ha ma elindulnék haza, és elütne egy kocsi, nem érdekelne” – mondta egy harmadik diák.

Aztán várakozásteljesen rám néztek: vajon én félek-e a haláltól? És egyáltalán, mit gondolok erről az egészről?

Az embert azonban az egyetemen nem készítik fel a nagy kérdésekre és a nagy válaszokra. Csupán arra, hogy a tanárnak példát kell mutatnia. Ha valaki úgy dönt, pedagógus szeretne lenni: akkor a szakmai, módszertani felkészültségen, tudáson és gyakorlaton kívül értenie kell a gyermekek és szülők nyelvén, ismernie kell a tanulók gondolat- és érzésvilágát, jó, becsületes, erkölcsös embernek kell lennie és példaértékűen kell viselkednie mindig és minden helyzetben. Igazságosan kell döntenie, és ha megdobnák kővel, természetesen kenyeret kell visszadobnia. Minden nap tudnia kell félretenni a magánéletét, és a gyerekekre mosolyogni. Nem szabad, hogy eltántorítsa, hogy sokszor nem kap pozitív visszajelzést. Egy varázslónak kell lennie, tündérnek vagy kötéltáncosnak. Mesebelinek a valóságban.

Én azonban nem ilyen vagyok. Az egy év alatt sosem tudtam igazán azonosulni a szigorú, belső meggyőződésből rendet tevő és bűntető, de példamutató tanárral. Én csak magamat tudtam adni, és az Anikó néniből is inkább Anikó voltam, mint néni. Ezt viszont hitelesen tudtam képviselni.

Így a kérdésre bevallottam: igen, én is félek a haláltól. Ezt pedig nem követte semmilyen bölcs tanári megnyugtatás, kiselőadás vagy jó tanács. A levegőben maradt, összefonódva Radnóti sorsával.

Azt azonban megtanították az egyetemen: a tanár egy-egy mondata elkísérheti az embert egész élete során. Én pedig nem tudhatom, melyik lesz az a mondatom, amelyik bevésődik a gyerekbe, és vele marad egész életében. Ezért igyekeztem egy darabig minden mondatomra figyelni. Ez azonban lehetetlenség volt. Amikor a gátak átszakadtak, jött ugyanis a számból jó is rossz és bőven.

Mégis… sokszor elgondolkozom azon, mi az, amit én adtam a gyerekeknek? Mert abban biztos vagyok, hogy mit kaptam. Azt, amikor a szőke kislány örömmel odafutott hozzám az udvaron, és a nyakamba ugrott. Amikor megérkeztem a szabadság után, és a gyerekek felujjongtak. De eltettem a zsákomba hegedűszót, éneket, mosolyt, simogatást, közös nevetést és játékot is.