„Mit keresek én itt?”  - tettem fel magamnak többször is a kérdést, amikor boldogtalan vagy kétségbeesett pillanat rohant meg az iskolában. „Hogy is kerültem én ide?” – folytattam döbbenten a gondolatmenetet, amire aztán egy másik napon, másik órában kaptam meg a választ:

„Ezért” – feleltem boldogan és elégedetten, amikor épp tanítottam. Mert tanítani mindig szerettem. Akkor is, amikor nyolcadikos gyereknek kellett magyaráznom, hogy a 19. században a pont nem mondathatár.

A napközi mellett ugyanis heti négyszer-ötször fejlesztő-felzárkóztató órát tarthattam, és vagy a leggyengébb, bukásra álló tanulókat vittem át külön foglalkozásra, vagy a legtehetségesebb gyerekeket. Megnéztük, milyen egy jó vezető és barát A Pál utcai fiúk alapján, beszélgettünk a vak szerelemről a Légy jó mindhalálig kapcsán, nevettünk Moliére drámáján, amit felolvastunk és eljátszottunk, és elgondolkoztunk a pillanaton, amikor valaki rájön, hogy anya lesz, vagy amikor valakinek úgy kell verset írnia, hogy a halál fenyegetésével néz szembe. Ilyenkor sikerült levetkőznöm minden aggodalmamat, félelmemet, zavaromat, mert meg is feledkeztem magamról. Valahogy beleolvadtam a feladatba. A folyamatba, hogy irányítok, kérdezek, magyarázok, borzasztóan figyelek és reagálok minden kérdésre, válaszra, reakcióra.

Ilyenkor együtt teremtettünk.

Volt, amikor nyolcadikosokkal csak odáig jutottunk, hogy sem az és, sem a holnap nem alany. Máskor pedig az ötödikesekkel a toldalékolás kapcsán egészen odáig, hogy létezett egyszer egy veláris i, és ennek hol találjuk meg a nyomait a nyelvünkben. Néha csak azzal tudtam felcsigázni az érdeklődést, ha megígértem: az utolsó öt percben mesélek szaftos szerelmi történeteket az írókról, akiknek a portréja a falról figyelt minket. Máskor pedig egészen különleges gondolatmenetek születtek az irodalom hatalmáról. Közben persze megkaptam a kérdést: miért szomorú minden vers? Vagy ezt: miért kell irodalmat olvasni? És ezt is: mi szükségem nekem József Attilára? Én pedig lelkesen próbáltam őket rávezetni a saját válaszaikra.

Már az órákra is úgy készültem, hogy előttem lebegett az arcuk. Nem, nem a költőké, hanem a gyerekeké. Tudtam, kinek, mi lesz az ellenvetése, vagy mi fog neki tetszeni. Próbáltam építeni az életükre. Mindarra, amit megtudhattam róluk. A gondolatokra, érzésekre, élethelyzetekre, amik betöltötték a mindennapjaikat. Ha pedig sikerült, az maga volt a csoda.

Mégsem volt ez elég a folytatáshoz. Mert a varázs elszállt minden óra végén. Néha, szerencsétlenebb napokon, már az óra közben. És persze volt olyan is, amikor meg sem érkezett.

A kicsöngetés után pedig várt az ezernyi további feladat, sok-sok olyasmi, amikkel a tanárokat idegbajba lehet juttatni – szó szerint. Aztán ott voltak még a keretek is: egyre szűkülve, behatárolva, kimondva, mit kell és lehet azon az órán elolvasni, melyik feladatot kell feltétlenül kitölteni. A tanítás néha egészen pici, jól behatárolható kockákba zárult. Ennek ellenére maga a tanítás egyszerre felejthetetlen és felidézhetetlen maradt. Felidézhetetlen, mert bár külön-külön minden részletre emlékeztem, az egész mozgatórugójára – arra, hogy mitől működött és hogyan szippantott magába – sosem találtam választ. De lehet, hogy arra nem is lehet. Hiszen ez a varázslat lényege.