Van egy szoba, amelytől mindenki retteg. Egy hely, ahol mindenki személyre szabottan élete legnagyobb félelmével találkozik. Mert nincs olyan ember, akiben ne ébresztene irracionális, szívbemarkoló rossz érzést valami.

Amikor először olvastam erről a szobáról Orwell regényében, elgondolkoztam, engem mi várna benne. Sorra vettem a félelmeim tárgyát - a sötétséget, a feneketlen mély vizet, a betegséget, a halált, a világűrt - míg rá nem döbbentem, hogy ezek közül egyikkel sem találkozhatnék azon a helyen. Nem azért, mert a világűrt, vagy a tenger legmélyebb pontját nehéz volna bepréselni egyetlen szobába, hanem mert ezek csupán súrolják azt, amely mindezekben megbújik, és igazából rettegéssel tölt el: a magányt.

Kiskoromban utáltam az éjszakát, mert a sötétben nem láttam senkit, és attól féltem, én leszek az utolsó a világon, akinek sikerül elaludni. Aztán amikor megtudtam, hogy van olyan része a földnek, ahol később van nappal, hogy sokan éjszaka dolgoznak vagy szórakoznak, megnyugodtam.

Annak sincs nagy valószínűsége, hogy belepottyanok egy borzasztóan mély vízbe, a hullámok mindenkitől elszakítanak, és csak süllyedek és süllyedek, míg le nem érek a tenger- vagy folyófenékre, ahol nem lesz más, csak én. Az űrbe sem hívtak még soha, hogy ott egymagamban a végtelen csöndben kezdjek valamit a félelmemmel. A halál azonban már nehezebb eset, mert egyrészt elkerülhetetlen, másrészt ezer százalékig sosem lehetek biztos abban: lesz-e ott mellettem azon a helyen valaki, akit ismerek. A betegség pedig… nos, az folyamatosan edzésben tart. Mert valahányszor elkezd emelkedni a lázam, és a szervezetem küzd, mindannyiszor bezár engem abba a szobába.

Igen, abba a bizonyos orwellibe. Oda, ahol nincs más: csak én és a félelem. Aztán már nem tudom megmondani, hogy a láztól remegek, vagy attól, nehogy egyszer egyes egyedül maradjak ebben a hatalmas világban.

A napokban is így történt… a párommal mindketten fújtuk az orrunkat, a természetvédőktől tartva le se írom, mennyi papírzsebkendőt használtunk el - bár a százas csomagolások alapján könnyű volt számolni, ahogy fogytak. Megbeszéltük, hogy ilyen állapotban - percenként forgolódva és szipogva - csak egymást zavarnánk az alvásban, ezért ő átment a nappaliba. Én pedig hajnalban arra ébredtem, hogy bekopogtatott, majd belém költözött a rossz érzés. „Annyira félek, hogy egyszer nem leszel itt, és senki más sem, akit szeretek…” - mondtam neki másnap, még mindig küzdve a rosszal, és ő válaszul ennyit mondott: „nem ettél semmit. Kívánj valamit, bármit, és megrendelem neked”.

Én pedig arra gondoltam, talán mégsem a nagybetűs magánytól félek elsősorban, hanem attól hogy elveszíthetem a szeretteimet. Bár az is lehet, hogy a kettő ugyanaz.

Mert a magány nem azt jelenti, hogy egyedül töltesz egy estét vagy egy napot - én ugyanis mindkettőt imádom, mert olyankor szabadjára engedem minden gondolatomat, érzésemet, ötletemet, és csak alkotok, pihenek, repülök. A magány azt jelenti, hogy nincs senkid, akire gondolhatnál, és aki rád gondolna.

Nem tudom, megtörténhet-e ez velem, de a legnagyobb félelmünk pont azért a legnagyobb, mert reális magyarázatokkal, néhány logikus vagy szép gondolattal még nem lehet megszüntetni vagy örökre elfeledni. Az azonban biztató, hogy amint a láz elmegy, az ajtó kinyílik, és én megkönnyebbülve kiléphetek.

Most is jobban lettem, és az új, kevéske energiámat rögtön hasznos elfoglaltságba öltem: elmosogattam a felgyülemlett koszos edényeket. Közben pedig, ahogy tányér tányért követett, és egy pillanatra megálltam szusszanni, arra gondoltam, hogy nem tarthat már, csak pár évig ez a luxus, hogy én egy sima vírus miatt sajnáltatom magam. Ha egyszer gyerekem lesz, aki ugyanúgy küzd a rosszal, rá kell majd vigyáznom. De hogyan lesz erre elég erőm? - ijedtem meg, de csak egy pillanatra, aztán eszembe jutott, hogy fölösleges az aggodalmam. Mert bármennyire is rettegek a magánytól: igazából nem vagyok egyedül. Ha hátranézek, állnak mögöttem. Mellettem pedig valaki, aki ha nem is tud főzni, bármelyik kívánságomat megrendelné nekem.

Álltam a könyvesboltban, kezemben egy szótárral a pénztár felé fordulva, és nem mozdultam. Éreztem, ahogy hirtelen félelem költözik belém valamitől, amitől korábban sosem ijedtem meg. Majd rögtön a következő másodpercben jött a felismerés is: hát erről van szó!

Én a huszonhét évemet eddig úgy töltöttem, hogy azt hittem, értem a problémát, miközben sosem éltem át a töredékét sem. Most is csupán súroltam a felszínét annak az érzésnek, amely másoknak az egész életét, döntéseit behatárolhatja. Mert a sztereotípia börtön. Bármerre nézel, csak falakat látsz. A falakon tükrök lógnak, amelyek megmondják milyen vagy. És ha elég határozottan és gyakran mondják, elkezded elhinni. Hiszen miért ne tudnák jobban a folyamatosan téged figyelő tükrök, hogy ki vagy, mint te, aki csak magadba figyelsz?

Szinte nevetséges, milyen apró, hétköznapi esetről van szó, és azt sem tudnám megmondani, miért éppen ez indította el bennem az érzést. Annyi történt, hogy szerettem volna megtudni, miért fizetünk majd a következő évben csaknem ugyanannyi vízdíjat, mint tavaly, amikor pontosan feleannyi volt a fogyasztásunk. Ezért egy telefon után, amelyben az államtitkárral készített interjúm jóváhagyásáról érdeklődtem, felhívtam a lakásszövetkezetet is, amelyhez tartozunk.

A férfi előzékenyen érdeklődött, mit szeretnék, majd válaszképp a kérdésemre elmondta: a vízdíjat az elmúlt év fogyasztása szerint számolta. Akkor felolvastam neki a táblázat alapján, ahol havi lebontásban szerepelt minden adat, hogy ez miért nem stimmel. Erre volt egy pár másodperces csönd – talán a válaszon töprengett, aztán hirtelen hangot váltott, és a lehető leglekezelőbb és leglenézőbb stílusban adta tudtomra: nőként ne üssem bele az orromat ebbe a témába.

Azt is éreztette, hogy valószínűleg hülye vagyok, amiért én őt hívogatom, és erről a párom és a lakásunk tulajdonosa bizonyára nem is tud. Amikor pedig elmondtam, hogy a párom és a tulajdonos sem érti, miért fizetünk ennyit, nem hitte el nekem. Minden válasza nélkülözte a rendes magyarázatot, viszont minden válasza tartalmazta az előítéletet: hogy én nőként ehhez nem érthetek. Később valószínűleg még a nőkre oly könnyen ráragasztható „hisztis tyúk” nevet is megkaphattam, amiért felemeltem a hangom, és ragaszkodtam ahhoz, hogy nemsokára az albérletünk tulajdonosa is felkeresi őt, hamár nekem ilyen kedves, részletes tájékoztatást adott.

A munkatársaim azt mondták, ne törődjem vele, én pedig azzal a tudattal indultam haza, hogy már nagyjából túl is vagyok rajta. Útközben még beugrottam egy könyvesboltba – eredetileg azzal a céllal, hogy érdeklődjem néhány szótárról – és ahogy a kiszemelt példánnyal az információs pult felé fordultam, döbbenten vettem észre, hogy megtorpanok. A pultnál három férfi eladó állt és beszélgetett, nekem pedig eszembe jutott az egy-két órával korábbi eset, és arra gondoltam: mi lesz, ha ők is így reagálnak? Ha azt gondolják majd: nőként olyan buta vagyok, hogy kérdeznem kell??? Ha lekezelően szólnak majd hozzám? És akkor, pár pillanatig komolyan fontolgattam, hogy inkább majd máskor jövök be a boltba...

Aztán magamhoz tértem. Ha most kimegyek a boltból anélkül, hogy elvégeztem volna, amiért jöttem, legközelebb megint megijedek majd - gondoltam.

Ezért végül összeszedtem magam, és odamentem a pulthoz. A beszélgetés a leghétköznapibb eladó és vevő közötti társalgás volt, én mégis minden apró mozdulatra, rezdülésre, szóra figyeltem, hátha felfedezhető benne valami, ami nem nekem, hanem a nőnek szól. Nem volt ilyen, és én azóta vissza is zökkentem a mindennapi kerékvágásba, ahol nem zavar, hogy az interjúalany, a sajtókapcsolatos, akivel éppen beszélnem kell – nő vagy férfi. Akkor azonban – a boltban és hazafelé az úton – rájöttem, hogy eddig csak azt hittem, hogy tudom: milyen az, amikor a kisfiút az iskolában piszkálják a bőrszíne miatt, amikor a diákot lenézik, mert annyira szegény.

Arra gondoltam, ha engem egyetlen eset ennyire elbátortalanított, milyen lehet azoknak a nőknek, akik minden nap azt kapják a férjüktől, munkatársuktól, bátyjuktól, hogy ők: kevesebbek, butábbak, tehetetlenebbek, csak mert nők. Hogyan is gondolhatnánk, hogy egy nő, akit évekig ver a férje, majd bátran besétál az iskolába, a rendőrségre, vagy bárhová, és elmondja a problémáját? Hogyan feltételezhetjük, hogy van bátorsága, amikor hosszú nappalokon és éjszakákon át áldozatszerepben élt? Miből gondoljuk, hogy lesz önbizalma, és bízni fog másokban, amikor a legközelebbi emberek azt tükrözték vissza felé, hogy ő csak egy buta nő? Miért hisszük, hogy az, akinek a neme, testsúlya, ruházata, bőrszíne alapján mindig azt kommunikáljuk, hogy buta, rossz, gonosz, majd ezeknek fittyet hányva képes lesz mindig jó, kedves és okos lenni?

Miért nem éreztem korábban ugyanezt? – csodálkoztam el magamon, és kutatni kezdtem az emlékezetemben. Furcsa módon korábban is voltak már ehhez hasonló élményeim. A fiúk például nehezen viselték az osztályban, hogy jobb fizikadolgozatot írtam, mint ők. Szerintük az év végi kitűnő fizikajegy azt mutatta, hogy nem vagyok igazi lány. Az egyetemen pedig két öreg professzorunk is kifejtette: az irodalomhoz – ami évtizedekig volt a férfiak kezében – egy nő sosem érthet annyira. Nyugisan tudomásul vettem, hogy a szeminárium végén minden lány négyest és minden fiú ötöst kapott. Sőt, ezután szakdolgozatot írtam az első nőköltőkről, és egyetértettem Jókaival, aki azt mondta, a nők írjanak csak olyan témákban – szerelem, család, anyaság - amihez értenek, mert tudom: írni csak arról lehet igazán, amit megéltünk. Virginia Woolf is ezt állította. Csakhogy azóta már sokkal több mindent megéltünk, mi nők, mi emberek, és ijesztő belegondolni, hogy még az űrbe eljutottunk, a legfelszínesebb sztereotípiák megmaradtak.

A nőknek a háború alatt megengedték, hogy kocsit vezethessenek, mert nem volt, aki vezessen. Most arra bíztatják őket, hogy legyenek mérnökök és informatikusok, mert nincs elég mérnök és informatikus. Közben pedig továbbra is előfordul, hogy egy nőt a munkahelyén nem kollégának, alkalmazottnak, főnöknek tekintenek, hanem csak egy nőnek. Hogy egy állást előbb kap meg egy férfi, mert azt gondolják ő magabiztosabb, erősebb, jobb kiállású. Hogy amikor egy férfi eltéved egy városban, vagy bedugott konnektor nélkül próbálja bekapcsolni a gépét, azt mondják, figyelmetlen, szétszórt, míg ha egy nővel történik ugyanez, rásütik: nem tud tájékozódni, és buta liba.

„Én tisztellek téged” – mondta a párom az eset kapcsán a telefonba, majd este hozzátette: „Gondolkodtam ezen, és azt hiszem, a nőknek tényleg sokkal nehezebb.”

De mit tehetnénk? Nem hiszek a harcban, mert az mindig győzteseket és veszteseket jelent. Nem fogom állítani, hogy a nő és a férfi egyforma, mert ennek ellentmond a biológia. Azt hiszem, sok sztereotípia is azért áll még, mert akik ellenük harcolnak, elfelejtik beismerni: igenis különbözőek vagyunk. Pedig ha beismernénk, utána már ki lehetne jelenteni: különbözőek vagyunk, de nem jobbak vagy rosszabbak, többek vagy kevesebbek. Olyanok, akiknek egyforma jogok járnak. Például az, hogy amikor a másikra nézünk és hozzá szólunk, legelsősorban az embert lássuk benne.

Ádi nem volt nagyon jó tanuló. Nehezen ment neki a számolás. Hiányzott a szorgalma, és hamar elkalandozott a figyelme. Mindig elfelejtett dolgokat. Például inni. Egyszer írtam is az anyukájának az üzenőben, hogy Ádinak gyakran fáj a feje délután, mit csináljak? Kaptam is a választ, hogy szóljak neki mindig, hogy igyon. Így aztán ezt is hozzáírtam a képzeletbeli listámhoz, amelyen huszonegy gyerek szokásai, szükségletei, kívánságai, napi feladatai szerepeltek.

Mindeközben Ádi nem volt rossz tanuló sem. Nem szólt be órán, megcsinálta a házi feladatot – ha nem felejtette el. Ült a padban, szépen, rendesen, átlagosan. Néha azért rendetlenkedett, beszélgetett picit, hogy rá lehessen szólni. Első ránézésre tehát ő volt az Átlagos Gyerek, akit a pedagógiai nagykönyv szerint lehet tanítani, fejleszteni, fegyelmezni. Sőt: meg is lehet róla feledkezni. Mert nincs vele különösebb gond.

El kellett telnie néhány hónapnak, amíg észrevettem, hogy Ádi azért jóval több ennél. Néha pirulva gondoltam bele, hogy még én is tanulhatnék tőle. Mert neki volt valamije, amije senki másnak a teremben. Egy hihetetlenül pontos és megbízható hangocska, ami mindig megmondta, mi a helyes. Egy olyan szilárd értékrend, amelynek a következtében mindig automatikusan és természetesen tette a jót. És még én néha - főleg eleinte - kétségbeesetten süllyedtem a hajómon, össze-vissza lapátolva a vizet és mentve a menthetőt, ő magabiztosan átlépett egy mentőcsónakba.

Segítségül is hívtam hát, ha az ablakon kiugrálós, elszökős, ordítozós, verekedős fiúról volt szó. Csak annyit kértem: Ádi, segíts, kérlek! Nem akar lemászni a fáról, és bejönni velünk! Akkor Ádi velem tartott, és mondott egy varázsszót. Nem mindig használt. De többször igen. Ádit soha nem bántotta és neki szót is fogadott.

Persze, aki úgy képzelné, hogy Ádi egy stréber kisfiú volt, aki csak meg akart felelni a tanároknak, és ezért vette át a kezemből az uzsonnás tálcát, és ezért kért bocsánatot, ha „rendetlenkedett”, és ezért kosarazott velem és a kiközösített „lányos” kisfiúval, az téved. Egyszerűen azt tette, amit jónak érzett. Egyszer például egy vöröseslila monoklival és egy igazgatói intővel érkezett a napközibe. Amikor érdeklődtem, elmesélte: elege lett abból, hogy az osztály szokásos három-négy fiúja úgy képzeli, nekik mindent lehet, és megint úgy nyertek a tornaórai fociban, hogy csaltak, ezért egy csöppet sem bánja, hogy beszólt nekik, és végül összeverekedtek az öltözőben (megjegyzem: egy nála kétszer akkora, 18 évesnek kinéző osztálytársával).

Pepe ezzel szemben sosem állt ki másokért vagy magáért, de nem is bántott senkit. Pöttöm gyerekként elbújt a fiúrengetegben, rendkívüli ésszel, aranyos, göndörfürtös fejjel, ami mindig egy nagyobb fiú hóna alatt kötött ki, amint elfordultam. Folyton „gyilkolták” őt.

Bevették a csapatba, de azért mindig ki is lógott egy kicsit. Nemecsekre emlékeztetett, és Ádihoz hasonlóan neki is egy belső értékrend mondta meg, hogy mit tegyen, és ehhez még rendkívüli intelligencia is tartozott. Neki soha nem kellett segítenem a házi feladatban. Néha megkértem, hogy ő segítsen másoknak. A könyvei és füzetei rendszerint a tanári asztalon landoltak, hogy senki ne másolhassa le a pad alatt.

De nem csak ezek miatt lógott ki a sorból. Hanem mert egyedüliként a fiúk közül: mert gyerek lenni. Mert négykézláb rohangálni a fűben, papírrepülőkhöz motorhangot adni, és játszani, játszani, játszani. Vele is sokat volt a káromkodós, verekedős, fáramászós kisfiúm. Figyeltem, hogyan hatnak egymásra, és persze megnyugodva láttam, hogy nem tévedtem: Pepéről lepergett minden, ami a kisfiúban problémás volt. Sőt, a kisfiúról is. Nem is mert volna ilyen játszópartner mellett káromkodni, verekedni…

Egyszer a többi fiú elkezdte Pepét csúfolni, hogy ő biztos fél minden ijesztőtől, és nem engedték be a játékba. Akkor leküldtem az uzsonnáért, majd kicsit később észrevétlenül – már amennyire egy tanár lehet észrevétlen – kimentem elé a folyosóra. Csak titokban mertem megkérdezni, tudják-e a szülei, hogy bántják őt az osztálytársai. Nem akartam zavarba hozni a többiek előtt, és amúgy is az a típus volt, aki soha nem nyílt meg nekem, mert az „ciki” lett volna. Még hogy egy tanár vigasztalja!

Most is csak felnézett a vajaskenyeres tálcát tartva, és eltöprengett azon, válaszoljon-e. Végül kibökte: „igen”. „És mit szólnak?” – kérdeztem. „Semmit” – vont vállat ő, aztán megsajnáltam, és beengedtem a terembe. Mert ebben a semmiben bármi megbújhatott. Az, hogy a szülei arra bíztatják, védje meg magát egyedül, vagy az, hogy sajnálják, de fogalmuk sincs, mit tehetnének. Én se tudtam, mert a kisfiú ragaszkodott hozzá, hogy ne avatkozzak bele, és ne védjem meg. A maga csatáit egyedül akarta megvívni, csak más eszközökkel, mint Ádi.

Ilyenek voltak ők, az „átlagos” gyerekek. Ádi és Pepe. Azok a kisfiúk, akikről a tömegben, a tengernyi feladat között a legkönnyebb elfeledkezni, mert kevés gond van velük, és sosem kérnek segítséget. Mégis: nem tehetjük meg, hogy megfeledkezünk róluk. Aki ezt teszi, nem csak a könnyebb és boldogabb hétköznapokról mond le, hanem arról az érzésről is, amely rádöbbent: bizony egy gyerektől is lehet tanulni. Mert néha kevesebb megalkuvással, kevesebb gyávasággal néznek szembe az akadályokkal, és nem lehet őket megingatni. Azóta is, ha rájuk gondolok, egyetlen kívánság fogalmazódik meg bennem: ha nekem is fiaim lesznek, olyanok legyenek, mint Pepe és Ádi. Szigetek a hullámok között.

Gyerekkoromtól egyik kedvenc elfoglaltságom, hogy a sötétben hazafele utazva figyelem a tömbházak kivilágított ablakait, és mögéjük képzelek életeket. Ha szerencsém van, az elsuhanó buszból látok egy-egy csillárt, a tapéták színét, vagy magasra helyezett képeket, és már be is indul a fantáziám. Családokat teremtek, akik épp együtt vacsoráznak, fiatalokat, akik egymás szavába vágva beszélgetnek, süteményt sütő nagymamát, és álmodozó párokat. Érdekes módon mindig csak boldog, giccsesen szép, bensőséges vagy titokzatos életeket. Olyannak, amilyennek jó részese lenni.

A teázókba, éttermekbe, várótermekbe is szeretek bepillantani. Minden alkalommal, amikor az iroda melletti kávézónál elhaladok, lefényképezem a szememmel a képet, amelyen ráérősen ücsörögnek az emberek újságba vagy beszélgetésbe mélyedve, miközben én munkaügyben rohanok.

Azt hiszem, az emberek arra vágynak a leginkább, hogy részesei lehessenek mindenfélének. Élményeknek, közösségeknek, eseményeknek… vagy egy helynek, ahol ők is egyek a sok közül. Nálam is így van, és miközben kívülről figyelek másokat, majdnem elsiklok afölött, hogy én is részese vagyok az egésznek. Például a nyüzsgő utcának, ahol épp az emberek között próbálok helyet szorítani magamnak, miközben a lámpák ritmusára megindulnak, majd lassítanak a kocsik és buszok, az utcazenészek játéka egybemosódik az árusok ordítozásával, a járókelők pedig egymást kerülgetve sietnek kitudja, hova.

Éppen ilyen a tanárság és az újságírás is. Mindkettőhöz kell figyelem, empátia, a másokkal való folyamatos kommunikáció, az újságírásnál azonban bármennyire is részesei vagyunk az eseménynek, mégis kívülállók, megfigyelők vagyunk, a tanárságban pedig teljesen kontrolálatlanul belefolyunk mások életébe, akár akartunk, akár nem.

Sokszor gondoltam arra a napközis egy év alatt: vajon ha hazamegy a gyerek, eszébe jutok-e? Felmerül-e a vacsoraasztalnál Anikó néni neve – aki aznap rászólt, segített neki a házi feladatban, vagy társasozott vele. Ott vagyok-e az életében, mint egy szereplő – később pedig emlék – vagy láthatatlan maradok, belefolyva az iskola színes-szürke hátterébe, amiről elég annyit mondani: ma sem történ semmi a suliban.

Erre persze sosem kaptam egyértelmű választ. Kideríthettem volna, ha elbújok a lakások ebédlőasztala alatt, és az abrosz takarásában kihallgatom a lekváros-csokifoltos beszélgetéseket. De még így is maradt volna egy tábor, akiket nem vár otthon közös vacsora, csak a gép vagy a tévé, ezért a lelkes vagy szomorú beszámolók kihallgatása is lehetetlen. Náluk egészen mélyre, a gondolataikba kellett volna bekúsznom a válaszért: ott vagyok-e. És ha igen, milyen vagyok? Ki is Anikó néni az ő szemszögükből?

Mindez azonban csak alkalmanként jutott eszembe. Általában éltem a mindennapi öröm-szomorúság -vita-nevetés délutánokat, az apró, rossz-jó történéseket, és vágytam, nagyon vágytam: el. Valahova, egy másmilyen feladatkörbe és helyre. Ahol nincs napközi. Nincs sok rohangáló, ordibáló gyerek.

Aztán amikor elmentem,  rádöbbentem: ahhoz is hozzá kell szoknom, hogy már nincs jelen nap mint nap az életemben a sok rohangáló gyerek. Hogy addig – akár akartam, akár nem – egy közös életet éltünk, ami hirtelen megszakadt. Ezért egyre többször jutott eszembe: vajon emlékeznek-e még rám? Most? És mooost? És egy hónap múlva? Egy fél év után?

Aztán már nem tettem fel a kérdést. Úgy gondoltam, már jóval régebben eljöttem, mintsem azt gyerekfejbe lehetne tartani. Elfelejtettek, mert van épp elég más, amiről beszélni, írni, tudni, gondolkodni kell. Ezért is esett annyira jól, amikor az iskolapszichológus meghívott egy előadásra, amit a gyerekek készítenek, és a bábok azokból a rajzokból készülnek, amiket én csináltam egy délutáni felügyelet alatt a kis varázsló fiúnak, aki szerint a színek olyanok, mint a szavak: sokszor fölöslegesek. Hirtelen eltöltött az a jóleső érzés, hogy mégiscsak számít, hogy valaminek a részese voltam. És talán… azokon a legelső napokon, amikor kétségbeesetten próbáltam követni egyszerre huszonegy gyerek útvonalát az udvaron, vagy azokon az utolsó napokon, amikor a meleg elől a fák alá menekültünk egy hosszú asztal köré, hogy társasozzunk, mások a kerítés mentén ugyanígy betekintettek – ahogy én a kávézókba – és csak annyit láttak: ott bent én éppen részese vagyok egy huszonkét darabkából összeálló egésznek. Valaminek, ami lehet nagyon rossz és lehet nagyon jó, de egy biztos: az enyém – és ha el is lehet rövid időkre felejteni, kitörölni nem lehet. Szerencsére.

Készülök a csodára. Kényelmesen elhelyezkedem, kiiktatok minden zavaró tényezőt. Nem vagyok sem éhes, sem szomjas. Nem gondolok semmi másra. Várok… aztán elmarad. Máskor meg minden előzmény nélkül, nem törődve azzal, hogy fogadják-e tárt karok: egyszercsak megérkezik.

Mint a troli, amire reggelente felültem az iskolába menet. Rendszerint még volt pár perc az indulásig – mindenki sietve felszállt, hogy elmeneküljön a hideg elől. Ültünk a kabátban, én a rám váró hosszú nehéz nap tudatában unottan oldalra néztem, és találkozott a tekintetem egy morcos, idős férfiéval. Ijesztően komor ábrázattal nézett a kopott székekre és az emberekre, aztán felugrott a buszra egy fiatalabb férfi, és már mellé is ült. Rögtön el is kezdett beszélni, magyarázott a morcosnak a Zuglóról szóló könyvről, amit éppen akkor szerzett be. A morcos meg csak vágott felé egy sötét grimaszt… hátha.

Csakhogy a fiatal nem vette a lapot. Tovább mesélt, majd kérdezgetni kezdte a morcost: mióta lakik Zuglóban? Szeret-e itt élni? Aztán hirtelen mindenre fény derült: hogy a morcos eredetileg Debrecenben lakott, és azért költözött fel ide, hogy egyszerűbb legyen a fiának meglátogatni, aki külföldön él. Néha hazarepül, olyankor könnyebb, ha kéznél van az apa. Debrecenbe már nem menne utána. Odáig már nem ér el a szeretet.

A fiatal bólogatott. Folyt a szó most már mindkét részről. Beszéltek a kerületről, parkokról, régi épületekről, közlekedésről. Nem, nem panaszkodtak. A fiatal mindennek örült, a morcos meg... a fiatalnak. Aztán elérkezett a második megálló, és a fiatal elköszönt. Öt perc volt az egész. Talán hat. És a morcos elmosolyodott. Eltűnt, és a helyén furcsa mód, egy jókedvű ember ült.

Én pedig úgy szálltam le a következő megállónál, mintha lebegnék. Ragyogó arccal arra gondoltam: ez a nap talán mégsem lesz olyan rossz. Talán ma nem kell keresgélnem az elszökős kisfiút, nem kell kiabálnom, hogy legyen már rend. Mert bármi megtörténhet.

A bármi pedig sokszor meg is történt. Például a szőke kislánnyal, akivel néha kettesben maradtunk az ügyeleten. Olyankor tanítottam őt rajzolni, vagy mesélt a jógaórájáról, táncolt, ugrált, összefirkálta a táblát. Csak egy helyben nem tudott maradni soha. A nagyszülei nevelték a húgával együtt, mert a szülei elváltak, és elvették őket tőlük. Sosem kérdeztem, miért, de egyszer megjegyezte, hogy otthon nem volt válogatós, mindig megette a főzeléket. Amikor nem, akkor az apukája megragadta a hajánál fogva, és belenyomta a fejét a zöldborsóba. Dühös lett, ha nem volt rend az asztalnál. Néha… nos, igen… néha nem bánt jól velük. Anyával se. De anya azért gondol rájuk most is. Sokszor eljön, puszit ad és csinos ruhákat. Nemsokára kimegy Angliába dolgozni, és ha már elrendezett mindent, visszajön értük.

Addig már csak meg kell tanulnom angolul – magyarázta a kislány, és közben röpködött a copfja. Egyszer nyűgös volt és sírt. Máskor meg a nyakamba ugrott és átölelt. Egyszer pedig ültem az üres iskolában, a sápadt padok közt a lámpafénynél, már csak rá vigyáztam, és ő elkezdett énekelni. A kedvencemet, bár ő ezt nem tudta. És akkor a világ megfordult a tengelye körül. Nem emlékszem, hogy hallottam volna előtte bármikor ennyire tiszta, csengő hangot. Mindent bejárt és mindenütt ott volt. Az ablakokon, a székeken, az asztalokon, a táblán, és a bőrömön. Minden az a dal volt. Még én is.

Szerettem volna újra és újra hallani, de csak akkor volt rá lehetőségem. Körülbelül három perc lehetett a csoda.

De – mint minden csoda – ez is örökké tart. Folytatódik valahol, egy másik dimenzióban, ahová bármikor benyithatok, ha eszembe jut, és újra akarom élni. Mert nem csak a tárgyakat, növényeket lehet gyűjteni – hanem az örök pillanatokat is. És az a legfurcsább, hogy ezek tényleg soha nem akkor jönnek, amikor számítok rájuk. Nem a drága utazás alatt, amikor élményszomjasan nekivágok egy ismeretlen helyszínnek, nem a színházban, amikor elsötétül a nézőtér, nem egy alig várt eseményen, amire már hetekkel előre készülök… hanem az átlagos napokon. Amikor egyedül tornázom otthon, amikor belefeledkezem egy dallamba, amikor hazafele sétálok a párommal a lakótelepen. Amikor semmi különöset vagy jelentőset nem csinálok. Akkor jelentkeznek, és azt mondják nekem: a legnagyobb boldogsághoz nem kell sok. Elég hozzá egyetlen ember.

Látod, alszik már az őzike… a medve… és a mókusok is – mutatott apukám a porcelánállatokra a vitrinben, ezzel próbálva alvásra ösztönözni kiskoromban. Minden este felkerekedtünk, és végigjártunk minden egyes polcot, egyenként leellenőrizve saját miniatűr állatkertünket. Azt hiszem, akkor kezdődött minden. Legalábbis ami a tárgyakhoz fűződő viszonyomat illeti.

Azóta is, ha valakihez látogatóba megyek, szeretem megfigyelni a részleteket. A takaró mintáját, a könyvespolc sarkán árválkodó törött karú kancsót, vagy a gombócba gyúrt koszos zokni az asztalon. A tárgyak nekem mindig is az emberekhez tartoztak és róluk meséltek.

Ezért maradtam kapaszkodó nélkül, amikor egy ismerősömet meglátogattam, és nem volt nála semmi. Üres, fehér falak, egy nagy üvegasztal, színes matracok a földön, mintha most költöztek volna be a férjével, miközben már legalább fél éve éltek itt. Sőt, ide várták a babájukat is. Mutatták a magzat fényképét boldogan, de én csak az üres teret tudtam nézni döbbenten, mert semmi sem árulkodott róluk.

Mégsem szóltam, mert tudom, mi lett volna a válaszuk: a tárgyak eldobhatóak és felcserélhetőek. Csak az ember számít.

De én sosem értettem ezt az elvet, ami arra épít, hogy ne tegyük magunkat függővé apró, eldobható dolgoktól. Hogy ne legyen semmink, mert így lehetünk szabadok és belülről gazdagok. Néha arra gondolok, nem azért találják-e ki ezeket az emberek, mert kell valami szép és praktikus magyarázat arra, hogy nem tudnak kapcsolatokat kialakítani a tárgyakkal. Én ezzel szemben – beismerem – szenvedélyes gyűjtő vagyok (aminek a párom látja a kárát, azaz az egyre fogyó helyet).

Az első kapcsolatom Kinga babával indult. Egy barna szemű, hosszú szempillájú, kopasz csecsemővel, aki olyan gödröcskés arccal tekintett a világba, hogy muszáj volt átölelni. Két évesen kaptam, és onnantól kezdve a társammá vált. Jött velem minden nyaralásra és a kórházba is. Hat évesen hozzábújva aludtam a fehérségben a sok idegen beteg gyerek között. Őt tologattam a játékbabakocsiban is a tó körül, amíg anyukám az öcsémet altatta az igaziban. Aztán amikor már elég nagy lett a testvérem, ő lehetett az apukája: Papi.

Attól kezdve, hogy velem volt, minden álmomat, vágyamat Kinga babával játszottam el. Ha ránézek, látok benne egy darabka Anikót. Ahogy Ceciliben, a plüsscicában is, akinek saját kosara és tányérja volt, és az igazi macskát helyettesítette a tömblakásban. Vagy az első saját otthonunkban a párommal, amelyet folyamatosan gondozok, díszítek, és aki egyedüli tanúja volt lánykérésnek, fáradt, ágyba dőlős napoknak és táncolós, filmezős estéknek. De a sokszor maszatos laptopom, vagy szalvétaragasztós faliképem, a gyöngysoraim és a sarokban ülő tescosmaci is mind-mind én vagyok. Legalábbis egy parányi darabkám.

Én így látom a világom. Tárgyakkal, amelyek a részeim. És nem az a lényeg, hogy ezek csak akkor élnek, ha rájuk nézek, és emlékek jutnak az eszembe, vagy nélkülem is, ha én nem vagyok jelen. Csak az a fontos, hogy ne tagadjam meg őket. Mert nem csak a körülöttem élő emberek, hanem a körülvevő tárgyak nélkül sem lehetnék ugyanilyen. Amilyen most vagyok.

Bárcsak én is tökéletes lehetnék… - sóhajtok fel néha. Például amikor rohanva érkezem a bőrgyógyászhoz, lihegve, sűrű elnézések között babrálok a pulcsim gombjaival, a nyakláncom is nagyon útban van, ezért leveszem, de fogalmam sincs hova tehetném, ezért végül lerakom az orvos asztalára. Vörösödök, és közben arra gondolok, mennyire szeretném, ha mindig komoly, megfontolt benyomást keltenék, ahelyett, hogy inkább folyton nevetségesnek érzem magam.

Aztán persze azt is szeretném, ha az a reggeli frissesség, csinosság és összeszedettség, amivel kilépek az ajtón, és felszállok a buszra, minél tovább megmaradna, és nem kéne hazafelé azt éreznem, hogy kócos, fáradt, zilált vagyok, és elvesztettem azt az Anikót, aki munkába indult.

Meg persze azt is szeretném, ha tudhatnám, hogy vajon az emberek első benyomásra milyennek látnak. Nem egy pöttöm, babaarcú, naiv manónak-e?

Azt is nagyon szeretném, ha bátrabbnak tűnnék, ha a sajtótájékoztatón, amikor jelentkezem, bemutatkozom, és kérdezek valamit az államtitkároktól vagy főigazgatóktól, nem pirulnék el attól, hogy egyszerre 30 szempár szegeződik rám.

De legjobban azt szeretném, ha olyankor, amikor a harmincadik cikket olvasom ilyen felütéssel: „még csak 25 éves, de már sikeres vállalkozása, két regénye, 1 kislánya és három állása van, jelenleg pedig épp egy izgalmas projekten dolgozik” nem érezném azt, hogy borzasztóan le vagyok maradva. Hogy lám, 27 éves lettem, és még semmi „rendkívülit” nem helyeztem le arra a bizonyos képzeletbeli asztalra.

Erről persze szintén számtalan, unalomig ismételt cikk született már: hogy ma mindenki rohan, hogy nem csupán le szeretnék hozni a csillagot az égről, hanem lehetőleg azonnal, egy szempillantás alatt akarnak a csillagoknál lenni, és ha már így alakult, nem csak a csillagokat, de rögtön a holdat is lekapnák, és magukkal hoznák a földre. Aztán akiknek a bűvészmutatvány sikerül, elmesélik, hogy nem is volt olyan nehéz. Hogy csak tehetség, szorgalom, kitartás és szerencse kellett hozzá.

Én pedig beállok a sorba, küzdök, szorgoskodom, kitartok és várom a szerencsét… aztán:

elszégyellem magam. Mert megfordulok a metrón, és látom, hogy egy fiatal csak két bottal és segítséggel közlekedik, mégis rámosolyog a párjára. Én meg elégedetlenkedem, miközben a napok kilencvenkilenc százalékában boldogan kelek és fekszem le. Mert a helyemen vagyok. Egy centivel sem arrébb, hanem pontosan ott, ahol lennem kell. És fogja a kezem, akit a legjobban szeretek. És azt csinálhatom, amitől örömömben kiugrok a bőrömből.

Közben tudom, hogy a mi világunkban mindennek két oldala van. Így még egyik nap hatalmas nyugalommal és boldogsággal gondolok arra, hogy milyen jó, hogy egész nap írhatok, hogy négy különböző lapba alkotok, hogy oda mehetek haza, ahol a lakás minden kis szegletét szeretem, hogy felhívhatom a családom, és utána a párommal – nem sokára férjemmel - alhatok el. Addig egy másik nap azon jár az eszem, hogy keveset keresek, hogy mi lesz, ha az egyik tervünk rosszul sül el, ha nem sikerül elérnem, amire még vágyom, és leginkább: hogy el ne veszítsek senkit, akit nagyon-nagyon szeretek.

És ilyenkor leülök, és kiírok magamból mindent ide. Vagy elmesélem. Leülve esténként a vacsoraasztalhoz, ahogy szoktam, belekezdve egy végeláthatatlan regénybe, amit „szegény” páromnak kell bólogatva végigülni. „Veled mindig történik valami” – mondja ilyenkor, én pedig folytatom, mert persze még mindig nem tartok a végénél.

De vannak pillanatok, melyeket csak megkísérelni lehet szóban vagy írásban elmondani. Amik hirtelen rohannak meg, mindegy, hogy hol vagyunk, és mit csinálunk épp. Belénk költöznek, elöntenek, és csak annyit súgnak: én most nagyon boldog vagyok.

Én pedig olyan szerencsés vagyok, hogy rengeteg ilyen pillanatot tudok letenni a 27 éves képzeletbeli asztalra. Minden egyes nap. Ahogy a gép fölé hajolok a munkahelyemen híreket figyelve, ahogy egy rendezvényen jegyzetelek, és érzem, hogy ebből egy jó cikk lehet, ahogy bevackolom magam esténként a laptop elé, hogy a szüleimmel beszélgessek, és ahogy az ágyon ülve elkezdünk egy új filmet a párommal, aki felém fordul, és azt mondja pár centire tőlem: „gyere már közelebb!” Aztán már ott is vagyok. Pontosan a helyemen.

Az égboltot mi építjük magunk fölé. Talán természetesnek vesszük, hogy van, mert már elfelejtettük a folyamatot, amikor kemény munkával raktuk össze a részeit, pont úgy, mint amikor a sok-sok tégla házzá válik.

Először megalkottuk a fogalmát. Aztán nevet is kapott. Kapcsoltunk hozzá hiedelmeket – miért ilyen, miért fontos. Jobb híján, tudományok biztos támasza nélkül, erősen hittük, hogy rajtunk múlik, mikor sötétedik be, és mit kell tennünk, ha villámlik. Egész viselkedésrendszert építettünk ki, hogy igazodjunk hozzá. De mi történik, ha az égbolt összedől, mint a rosszul biztosított sátor?

Azért az megnyugtató, hogy ez sosem egyik napról a másikra történik. Mindig vannak apró jelei, ahogy nálam is voltak, csak még nem akartam észrevenni őket. Még erősen tartottam az égboltot az akaratommal. Aztán, 16-17 éves korom határán, amikor hirtelen elengedtem, akkor bum: rám szakadt.

Vallásosan nőttem fel. Este mindig imádkoztam, hétéves koromtól péntekenként hittanra jártam, vasárnap pedig templomba, és ezzel nem is volt semmi gond. Csak azzal, hogy borzasztó szigorú, bigott papunk volt, aki kisangyalok helyett kis harcosokat szeretett volna nevelni. Pont olyanokat, akik tűzzel-vassal képviselik szép és jó szó helyett az egyházat. De izgalmas és vicces történetei is voltak. És persze ott a Biblia példabeszédei, amik gyerekfejjel tökéletes mesék, hiszen van tanulságuk, és tele vannak kegyetlenséggel, titokkal, varázslattal, miközben a végén természetesen a jó győzedelmeskedik.

Az egyik hittankönyvben volt két kép, ami különösen megragadta a fantáziámat kiskoromban. Az első egy széles sétányt ábrázolt, a szélén gyönyörű virágokkal, amikre lesütött a nap. Lehetett rajta kényelmesen bandukolni, de aztán egyszer csak megszakadt, és a végén egy mély szakadék tátongott. A másik képen egy keskeny hegyi út kanyargott a sziklák között az ég felé. Ez a jó út – tudtam meg. Minden szikla egy-egy helyes tettet, döntést jelöl, viselkedési szokásokat, fogalmakat, értékrendet, és mindazt, ami szerint élhetünk.

Csakhogy én a szép út végén tátongó szakadékban sosem hittem. Ha Isten végtelenül jó és végtelen hatalma van, nem engedhet meg ilyen rosszat – gondoltam már gyerekként.

Mégis sokáig hallgattam arról, hogy én ezt másképp gondolom. Méghozzá önös érdekből. Imádtam ugyanis tanítani. Az első gyerkőcökkel és tanítási élménnyel való találkozásom volt 16 évesen a KALÁSZ: Katolikus Lányok és Asszonyok Szövetsége, ahol kérésre megkaphattam a legkisebb korosztályt, akiknek én tartottam háromhetente szombat délelőtt foglalkozást. Drámás játékok, csoportmunka és sok-sok módszer, amiről az egyetemen tudtam meg, mire jó, és miért hasznos, de már előtte is alkalmaztam. Hat kislánnyal kezdtem, pár hónap alatt 11 lett belőle. Egy-egy téma: család, karácsony, szeretet – köré építettem játékokat. Persze a foglalkozásterveket szerettem volna megmutatni a mi idősebb csoportunk KALÁSZ-vezető nénijének, egy idős özvegyasszonynak is, de nem volt rá kíváncsi.

Az alkalmakat a templom melletti paplakban és egyben közösségi házban tartottuk. Emlékszem, kislányként arra, amikor még a templomajtón függtek a tervek, és választani lehetett három csoda közül, melyik épüljön fel a túloldalon. Végül a nagy, hajóra emlékeztető ház nyert. Az, amelyik minket – a kis KALÁSZ-t – egyre többször zárt ki.

Az elejétől éreztem, hogy a papunk nem örül igazán a csoportos foglalkozásoknak, mert fölöslegesnek érzi őket, de nekem csak az volt fontos, hogy beengedjen. Arra nem is gondoltam, hogy kizárhat. De amikor már második alkalommal fagyoskodtam kint a kapu előtt egy kislányhaddal magam körül, és hiába csengettem – semmi válasz… – elhatároztam, hogy megkérdezem erről. Nem akkor, amikor nincs ott más, mert kitérne a válaszadás elől – erre is volt már példa – hanem a hittan elején, amikor a többiek is ott vannak. Így is lett. 11 középiskolás diák ült le azon a pénteken, sokuknak a húguk hozzám járt, így nem lehetett meglepetés számukra, mi történt. Ahogy elhelyezkedtünk, feltettem a kérdést, amire azt a választ kaptam, hogy nem csöngettem. Hogy természetesen otthon volt, ahogy megbeszéltük. Hogy én hazudok.

Visszaemlékezve, ez volt az a pont, ahol csak egy 16 éves tinédzser dönthet úgy, ahogy én akkor. Mert abban a korban még maximálisan az igazság számít. Még meg akarjuk jobbítani a világot. Ma már mást is figyelembe vennék. Főleg a kényelmemet. Hogyan egyszerűbb dönteni, és miből lehet a legkisebb bajom? De akkor még ilyen szempontok nem léteztek. Akkor csak az számított, hogy ez nem igaz. Ezért automatikusan, szinte ösztönösen felálltam, és azt mondtam: akkor én most elmegyek.

Döbbent csend fogadott egy másodpercig. Aztán a pap elvörösödött, felugrott, kicsapta előttem az ajtót, és én felszegett fejjel kimentem. Jött utánam, kinyitotta a kaput is, és amint kisétáltam rajta, utánam kiáltotta: soha többé nem akarlak látni a környéken!

Így csak azért is elven a következő misén ott ültem a padban, az első sorokban, feltűnő helyen, ő pedig arról prédikált, hogy az ember tévedhet, és ha bocsánatot kér, akkor megbocsátanak neki. Nem tudom, nekem szánta-e a sorokat, arra biztatva, hogy én kérjek bocsánatot, amiért eljöttem, de ez a gondolat csak még makacsabbá tett.

Eltelt még egy-két alkalom, néhány misés vasárnap, aztán, amikor elég bátorságom lett, végérvényesen megváltozott minden.

Talán senki sem érti, milyen nehéz úgy dönteni, hogy többet nem megyek misére. Mert ez akkor szimbolikus jelentéssel bírt. Azt jelentette: megváltoztatom a szokásokat, felülbírálom az értékeket, amik szerint eddig éltem. Nem azért, mert haragszom, hanem azért mert muszáj. Addigra ugyanis a kereteket már csak képzeletben tartottam fenn. Ilyenkor pedig nem csak arról van szó, hogy egy új értékrendet kell felépítened: újrafogalmaznod, mi a jó, mi a rossz, mi az, amit valóban nem tennél meg, és mi az, amiről csak azt hitted, hogy nem szabad. Azt is jelenti, hogy egy csomó apró szokás, rituálé, amire a napok és az élet épült, megszűnik, és hirtelen ott áll az ember keretek nélkül, és nem tudja, mit kezdjen a vasárnap délelőttjével.

És akkor még nem beszéltünk a körülöttünk élőkről, akiknek ezzel szintén felborítjuk az életét és a szokásait. Ők jogosan szeretnék, ha minden a régi kerékvágásban menne tovább, de ez többé nem lehetséges. Nem azért, mert nem akarom. Hanem azért, mert megszűnt minden, amire azok a szokások épültek.

Félreértés ne essék. Nem azért történt mindez, mert egy pap hazudott. Még csak nem is lehet hibáztatni őt mindenért: egyedül volt, magányosan, depresszióba zárva, elveszítve az apukáját és a támaszait.

Nem csak miatta történt mindez. Miatta zárult le ilyen hirtelen és tragikusan, de belülről kezdődött el. Azzal, hogy a vallás egyes elemeiben kételkedni kezdtem, és az egyházközösségünkben sok minden külsőségekre épült. Természetesen ezzel nem az egyházat akarom minősíteni, csakis azt az egy közösséget, amit én megismertem. Hogy ezt nem csak így, külsőségekből építkezve lehet, bizonyítja sok más közösség és a hihetetlen nyugalmat és szeretetet árasztó Ferenc pápa is.

De nálunk, a mi templomunkban nem így volt. Különös tapasztalat volt, hogy az osztályban, drámaszakkörön, néptáncon, bárhol kiálltunk egymásért – de pont a katolikus közösség, a hittanosok nem. Ők csak hallgattak. Akkor azt gondoltam: gyávák. A KALÁSZOS idős hölgy is csak annyit tudott mondani, hogy tévedett velem kapcsolatban. Hogy mégsem feleltem meg a feladatra, mert nem vagyok sem jó, sem erkölcsös, csak egy hazug, gonosz, hitetlen, álszent… lány. Nem emlékszem, hány jelzőt sorolt fel, de tudom, hogy akkor nagyon hosszúnak tűnt a lista. Csak ültem, borzasztóan igyekeztem mosolyogni, hogy ne látszódjon, mennyire fáj, hogy mindezt azok előtt a gyerekek előtt mondta, akiket addig tanítottam. Úgy éreztem, ezekkel a szavakkal most kárba megy minden, amit addig nekik adtam. Megaláztak a tanítványaim előtt. Aki tanár, tudja, milyen érzés lehet ez.

Az égbolt összedőlt, de nem történhetett másképp. És rám a romok alatt is vigyáztak. Egyik barátom mondta nemrég, hogy Isten a szeretet, amit azoktól kapok, akik vigyáznak rám. És én tudom, hogy rám tényleg mindig vigyáztak. A szüleim. A barátaim. Persze új égboltot nekem kellett építeni, és nagyon lassan ment és megy. Sokszor úgy érzem, sosem lesz kész. Azt hiszem, nem is lehet. Ezt az egyet irigylem néha a régi életemből. Úgy érzem, akkor készen kaptam. Most viszont minden nap meg kell érte küzdenem. De eddig még sosem egyedül. Ebből pedig egyértelműen tudom: Ő most is szeret, és vigyáz rám.

Ki dönt arról, hogy valakiből mi lesz? Hogy hogyan fog beszélni, érezni, gondolkodni? Hogy bűnös lesz egy életen át a börtönben, mert embert ölt vagy erőszakolt meg? A párom szerint az ilyen sorsok bizonyítják, hogy nincs isten és túlvilág, mert ha lenne, ezt nem engedné meg. Szerintem meg: ha még a túlvilágot is kispóroljuk a jövőjükből, mi marad akkor nekik?

„Anikó néni, délután megmutatja, hogyan kell ezt hajtogatni?” – kérdezi tőlem a világ legkedvesebb hangján a könyvtárban a kisfiú, és áll előttem, kezében egy nyitott könyvvel, nagy kék szempárral.

„Igen. Mindenképp vedd ki ezt a könyvet, és akkor elkészítjük” – mosolygok rá, neki pedig felcsillan a szeme, és elégedetten leül a másik kettő közé. Ekkor felé fordul a kövérsége miatt piszkált kisbocs, és tárgyilagosan megkérdezi tőle: „Nem ez a póló volt rajtad tegnap is? Meg kedden és hétfőn is?”

Veszélyt érezve odafordulok, és látom, ahogy a kék szemek megváltoznak, mintha egy pillanat alatt fagyna be a tó. Megkeményedik a fiú tekintete, és a kékség egyre távolabbi, megközelíthetetlen világgá alakul. Én pedig tudom, hogy erre a napra már minden elveszett. Már nem lesz közös hajtogatás.

„Nem, nekem több ugyanolyan pólóm van” – feleli kényszeredetten a kisfiú, amire a kisbocs végignéz a koszfoltos, szakadt, sárga csíkos pólón, és kételkedve megrántja a vállát.

Aztán csöngetnek, és ahogy a fiúhoz szólók, hogy indulunk, már nem érek el hozzá. Dacosan rám tekint, és a világ legutálatosabb hangján rám förmed: „Nem érdekel!” Aztán a délután folyamán mindenkinek beszól, verekszik, az udvaron a fekete kapucniját a fejére húzva kőröz egyedül, egy ki tudja honnan szerzett farönkkel hadonászik, a leckeírás alatt feldönti a bútorokat, csapkod, ordít, ki akar mászni az ablakon.

„Mint egy bűnöző, úgy mászkál itt! Biztosan nem normális” – mondják nekem a többiek. Meg a kisfiúnak is. Neki is naponta meg kell hallgatnia, hogy ő: egy senki.

Aztán persze a jóslatokat is: hogy az is fog maradni.

Az anyukája pedig, az egyetlen alkalommal, amikor sikerül behívni, megjegyzi: „rám rontott karácsony előtt! Még sosem láttam ilyennek. Féltem tőle! Egyszer, attól tartok, késsel jön nekem!”

Egy kisfiú, nagy kék szemekkel.

De már nincs előttem. Én pedig a többiekhez hasonlóan bólogatok, amikor az ebédszünetben az ételek fölött, vagy a vendégségben, a fotelek kényelmében arról folyik a szó, hogy azok, akik verik a családjukat, gyermekeiket, akik nőket erőszakolnak meg, vagy gyilkolnak, azok a legrosszabbat érdemlik. Főleg, ha beleképzelem maga az áldozat vagy annak hozzátartozói helyébe. Amikor pedig valaki megjegyzi a társaságban: „vissza kéne hozni a halálbüntetést. Aki ilyet tesz, nem ember” – tudom, hogy ha velem vagy a körülöttem élővel történne, én is pontosan ezt mondanám. Mégis nyomasztani kezd egy érzés: mi van akkor, ha nem tehet arról, hogy nem volt esélye emberré válni?

Erre persze mondhatná valaki: ez most egy pedagógus didaktikus kesergése. Olyan valakié, aki apró, nevelhető kis fejekben gondolkodik. De ez nem ilyen egyszerű.

Mert amikor Anikó néni lettem, csak akkor jöttem rá, hogy én nem tudok nevelni. És az az igazság, hogy ha bántó is – bár nem annak szánom – a körülöttem lévő pedagógusoknál is ritkán tapasztaltam, hogy tudnák, hogyan is kell ezt jól csinálni.

Én – mint lelkes Kis herceg olvasó, és tapasztalatlan tanár – csak megszelídítésre törekedtem. De a meséken kívüli valóságban sokszor még ez sem működött. Mondják, hogy elég, ha apró emlékeket, mintákat, mondatokat adunk hozományul egy-egy gyereknek. Hogy már az is sokat jelent, ha egyetlen szavadat, mosolyodat, gyakran ismételt intelmedet elviszi magával. De ezzel csak magunkat nyugtatjuk mi, pedagógusok. Szerintem ez kevés. És amíg nem találjuk meg a kulcsot, nem marad más, mint megbirkózni az érzéssel: hogy vannak, akik egyszerre ébresztenek bennünk gyűlöletet és mély szánalmat. Hogy valakit egyszerre szeretnénk elhagyni és megmenteni. Ellökni és átölelni. És a végén a legtöbbször a számunkra biztonságosabb, de neki rosszabb megoldást választjuk.

Csak álltam két sínpár között ledöbbenve, mozdulni képtelen végtagokkal, és néztem, ahogy közeledik felém egy régi-régi vonat. Borzasztóan féltem, és egyetlen gondolatom volt: te. Hogy nem akarok meghalni, mert te hiányoznál.

Ez persze csak egy álom volt. Mielőtt a vonat elütött volna, felébredtem, és megismertem magam körül a kékséget. A kék függönyt, ágytakarót, lámpát, melyek mind azt üzenték: itthon vagyok. De ez most nem volt elég. Az kellett, hogy lássalak. És amikor pár perccel később hallottam a zár hangját, és tudtam, hogy hazaértél az éjszakai műszakból, kétségbe esetten rohantam eléd, hogy átölelj. Közben pedig, ahogy a hideg kabátodhoz hozzászorítottam a fejem, arra gondoltam: én tényleg veled szeretnék lenni. Mindig.

Amikor először kérdeztél erről, nagyon meglepett. Nem is tudtam igazán, mit mondjak rá, és mindketten zavarba jöttünk. A „kedvenc” teázónkban ültünk, tarka párnák közt, mezítláb, kint borult volt az ég, és még csak néhány hónapja ismertük egymást. Már nem is tudom, mit válaszoltam neked, csak arra emlékszem, hogy később, amikor már hazafele utaztam a vonaton, elgondolkodtam rajta, és persze – mint írói hajlammal megáldott valaki – rögtön túldramatizálva, költői választ találtam rá: ha lenne a világon egyetlen szó, amit mindenki csak egyszer mondhat ki életében, én azt neked adnám.

A szeretlek nem ilyen. Sokszor már elkoptatott. Mi is gyakran használjuk. De az értelme persze ugyanaz. Akkor is, ha csak egyszer mondod ki, és akkor is, ha minden egyes nap.

Nevettünk is, amikor elmesélted, hogy a korábbi lakótársad és a párja nem szokták egymásnak mondani, mert szerintük azt csak ritka alkalmakkor lehet. Akkor, amikor szépen fésülve, csinosan ülnek egy étteremben, vagy ha egy giccses pillanatban a naplementét nézik a tenger partján.

Aztán van olyan is, aki nem mondja ki soha. Mert ha azt hinné az ember, hogy ez olyasmi, ami belülről jön, születésünk előttről, az téved. Az érzés onnan jön ugyan, de a szó nem. Azt tanítani kell, azzal együtt, hogy mikor és hogyan tudjuk adni és fogadni.

Ezért is sajnáltam a kisfiút a napköziben, akinek sosem mondták, és így ő sem tudja kimondani senkinek. Amikor vele voltam, arra gondoltam, milyen szerencse, hogy te meg én nem így nőttünk fel. Nekünk van egy pici hozományunk, azt pedig bőven, sokszor elődöket meghazudtoló módon használjuk is. Mondjuk egymásnak reggel, délben, este. Pizsamában, kócosan, csokifoltosan. Évek óta. És még remélem, hogy egy hosszú életen át. „Szeretlek…”